Hőtérkép
 

Kerepes Város 

Körzeti Megbízottjai:

Szabó Attila r. törzsőrmester

06-20/559-8909

Göbölös Ferenc r. törzsőrmester

06-70/492-0763


kerepesi buszmenetrend


polgárőrség:

06-20/421-6094

vízmű:
06-28/492-110












Akkor hát feladjuk? – 52. rész – tájház (nov. 14.)
Azt írta egy kerepesi ember a Facebookon, hogy azért nem támogatja a tájház létesítését, mert az ilyesmi csak az elmaradottságot növeli. Elsőre képtelenségnek tűnt ez a beállítás, de ha belegondolunk, az utóbbi években tapasztalt, politikailag erőltetett népiesség mintha a fejlesztés elodázására is alkalmas lenne. Vagy az ezirányú tehetetlenség palástolására.

A múltban való nosztalgiázás gyakori eredménye, hogy a mai közéleti kritikát izgágaságnak tüntetik fel; mert minden úgy jó, ahogy régen volt, a nyugodt időkben. Nem kell újat keresni, sőt minden újítási kísérletet el kell vetni.

Mi köze mindennek a tájházhoz?  Egyáltalán mi is az a tájház? A tájház a múlt értékeinek, tárgyainak, népszokásainak, népművészetének bemutatására szolgáló táj jellegű épület. Olyan, mint valami múzeum, amivel a helyiek büszkélkedni szeretnének.

Több településen átutazva kedvem lett volna a messziről felismerhető tájházat meglátogatni, de ma már meg sem állok, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem lehet csakúgy bármikor benézni. Az még a jobbik eset, amikor a bezárt kapura ki van írva, hogy kit kell keresni, „akinél a kulcs van”, de ha még kiírás  sincs, akkor a létesítmény olyan, mint a habos torta a hűtővitrinben. Azzal büszkélkedni, hogy nekünk van tájházunk, reklám ízű dolog. Aki komolyan akar a múlttal foglalkozni, a tájházat nem időszakos múzeumként üzemelteti, hanem programmal látja el. Ehhez nem elég teremőr nénikét biztosítani, hozzáértő emberek is kellenek, akik oda tudják csalogatni az embereket. Ha a mai gyakorlatot nézzük, miszerint még a helyi (önkormányzati) újságba sem könnyű bekerülni program ismertetésekkel, akkor igencsak rossz a helyzet. Ugyanis a lakosság magától nem fog tájházat látogatni, ha nem kecsegtetik érdekes programokkal.


A múlttal foglalkozni azért ajánlatos, hogy megértsük a település lakóinak a lelkivilágát; hogy átgondolhassuk, mi motiválja őket a helyi közélettel kapcsolatos hozzáállásukban. Vagyis, hogy mit miért csinálnak, illetve nem csinálnak.

A kerepesi múlt bemutatása nem könnyű feladat, mert kevés a történelmi adat. Leginkább a tótoknál tapasztalható, hogy a régi tárgyakon kívül rendelkezésre állnak az idősek visszaemlékezései, de ezen emlékek is csak az életük (1930 utáni) eseményeiből tevődnek össze, a megelőző korokról a szüleik vagy nem meséltek nekik, vagy már elfelejtették. Tehát a XIX. századbeli tót életről már alig van ismeret.

A németajkúaknál az autentikusság problémája merül fel, ugyanis tárgyi vagy nyelvi emlékek, mondhatni, nincsenek. Az úgy nem fair, hogy Németországból vagy Magyarország más tájairól hozunk be régi anyagot, és azt úgy állítjuk be, mintha az kerepesi lenne. Az ilyen módon csúsztatott nemzetieskedés a tájházban való megjelenés jogosságát megkérdőjelezi.

Tehát a tájház fontos a település életében, de csak akkor éri el küldetését, ha a régi tárgyak bemutatásán túl állandó színhelye a település történeti ismertetésének.

Akkor hát feladjuk? – 51. rész – nemzet és globalizáció (nov. 2.)
A globalizáció a világot átfogó jelenség, amit nem lehet megállítani.  A globális kapitalizmus eredménye, hogy sikerült elkerülni az általános elszegényedést, és nem utolsósorban az újabb világháborút. Ugyanakkor sokaknak okoz antagonisztikus problémát, mert nem egy igazságos rendszer. A következőkben az erről a témáról való kissé baloldali megközelítésem olvasható.

A lényege, hogy egymásba csúsznak a nemzetek. Eleinte csak átfedések keletkeznek a szellemiségben, majd egymásnak feszülnek évszázados gondolkozásmódok. Nyilvánvalóan ezek konfliktust okoznak. A cél a világgazdaság csúcsra járatása. Az úr a pénz, melyet egyik világnézet sem utasít el, helyette hegemóniára törekszik. A pénz megszerzési lehetősége nem függ a születéskor elfoglalt társadalmi helyzettől, mindössze arroganciát kíván, mely mindenki lelkében helyet talál. Igen, egyetlen igazság van a Földön: mindenki gyarló. A pénzhez jutás lehetőségétől pedig megvadulnak az emberek.


Tehát lett légyen valaki alacsony származású, lehet pénze, és magasabbra juthat mások elnyomása révén. A baloldaliság, mely ma – elég ostoba megítélés – szitokszóvá vált, tulajdonképpen ezt a folyamatot hivatott megakadályozni. Az elnyomást fékezni, és egymás elviselését előidézni. Csak hát egy olyan közegben, ahol a pénz az úr, és verseny van egymás taposásában, ugyan ki az, akit önmérsékletre lehet bírni?

A kereszténység lehetett volna – egymás szeretetére hivatkozva – ez a fék, és a vallásgyakorlás a szociális nevelés alapja, de valahogy lemaradt a kommunikációs versenyben. Az az egyházi ráhatás, ami elég volt száz évvel ezelőtt, ma egyre kevesebbeket elégít ki. A katolikus egyház nem vette észre, hogy  Jézus Krisztus eljövetelének ígérete ebben a türelmetlenné vált társadalomban már kevés. Megvadultak az emberek, frusztráltakká váltak, mert nem érik el azokat a jóléti magasságokat, ami – gondolják – a boldogsághoz kell. Ugyanis - szerintem - ma az a bajuk az embereknek, hogy elégedetlenné váltak az átlagos emberi élettel. Nem elég, ha van család, egészség, ha van munka és megélhetés, több kell, mint ami a szomszédnak van. Sokkal-sokkal több kell.

Kinyíltak az anyagi csatornák, és erővel vagy erkölcstelen módszerekkel elérhetővé váltak azok a lehetőségek, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Régen egy szegény paraszt család sarja nem reménykedhetett abban, hogy világot láthat, ma meg felszállhat egy fapados repülőre, és körülnézhet. Csak pénz kell hozzá.

A rendszerváltáskor azt hitették el az emberekkel a politikusok, hogy vége a kontraszelekciónak, és ezentúl a tehetség alapján érvényesül majd az ember. Persze mindenki tehetségesnek gondolta magát, és nem tudta elképzelni, hogy lemaradhat a versenyben. Aztán eltelt egy évtized, és kiderült, hogy nem így van, a szakmai tehetség nem elég a munkaszerzéshez és a megélhetéshez. Az érvényesülés régi módszere, a hatalomhoz való dörgölőzés sokkal kifizetőbbnek bizonyult.

Ma nagyon könnyű beállni politikusnak, csak szolgálni, bólogatni kell, és előbb-utóbb olyan szinten élhet az ember, mint tisztességes munkával. Aztán ha elkezd törtetni, letúrni a körülötte levőket, akkor bekerül a védett politikai szekértáborba, ahol gátlástalanul lophat a közösből. Még el is hitetik vele, hogy ehhez jussa van, és hogy addig, amíg a szekértábor van hatalmon, bántódása ebből nem lehet.

Ugyanott tartunk ma, mint a régi tekintélyelvű korokban. Akinek rangja van, az mindent megtehet. Illetve csak az juthat messzire, aki behódol. Persze régebben azért a megfelelő helyre be kellett születni, és tanulni is illett valamit, mert az úri társaságból kinézték. Ma nem nézik ki, egyik bunkóbb a másiknál, nincs mit szégyellniük egymás előtt.

A globalizáció közben megállíthatatlanul robog. A nemzeti értékek nemzeti különbségekké váltak, azaz nő a nacionalizmus. Érdekes módon ebben is kezd kialakulni valamiféle verseny. Természetes, ha azok, akiket a nemzet szolgálatára neveltek („halj meg a hazáért!”), azokat irritálja a népek egymásba olvadása, és megpróbálnak ellene tenni. Mivel a tendencia nem kedvez nekik, egyre dühödtebben viselkednek. Pláne Kelet-Európában, a volt szovjet megszállási övezetben, ahol a népeket internacionalistává akarták nevelni, de nem sikerült. Ma inkább a nemzeti önrendelkezést akarják visszanyerni.

Csak az a baj, hogy független kis nemzetek sose voltak, és már nem is lesznek. Számomra egyre világosabbnak tűnik, hogy a magyar külpolitika a nemzeti melldöngetéssel csak félrevezeti önmagát. Trianont is azért kaptuk, mert nem vettük észre, hogy a XIX. században korántsem sikerült létrehozni a magyar nemzetállamot, és az önámításba az is belefért, hogy azt gondoltuk, minden itt élő nemzetiséginek szíve vágya, hogy magyarrá váljon.

De nem akartak magyarok lenni, önálló államot akartak. Meg is kapták. De ez száz évvel ezelőtt volt, ma éppen az ellenkezője a tendencia: a nemzetek összeolvasztása. Mégpedig nem csak a globalizáció miatt, hanem azért, hogy a nemzeti villongásoknak elejét vegyék. Ha a franciák és a németek ki tudnak békülni, akkor a magyarok is a szomszéd népekkel.

Kerepesre térve itt a nemzetiségi összefonódásnak különösen szép példája lehetne. Egy különös kavalkád: az EU zászlaja nem leng a polgármesteri hivatal épületén, a székely viszont igen, sőt egy időben még a román zászló is kint volt. Mit jelent ez? Semmit. Illetve azt a fajta keszekuszaságot, ami Franka Tibor és az őt sztároló képviselők gondolkodásmódját jellemzi. Akit utálnak, azt nem rakják ki, akit imádnak, azt igen. Zsigerekben élő megszépült múlt, elmaradottság, változásellenes görcsök és a mások gyűlölete. Ez a mai magyar nemzeti konzervatívizmus alapképlete. 

Német vagy szlovák zászlót kirakni Kerepesen botorság, mert azok az államok zászlói, és nem a nemzetiségeké. Ez két külön dolog. A nemzetiségeknek nincsenek zászlóik. Ahol kirakják, ott azzal azt akarhatják jelezni, hogy hivatalos kapcsolatban állnak az anyaországgal. Másképp nem értelmezhető.

Zászlója van ellenben az Európa Uniónak, mely szövetségbe tartozunk, és aki fizeti a fejlődésünket. Ha nem tetszik az EU, nem kell elfogadni a pénzt, vagy ki kell lépni, de az erkölcstelen, hogy aki finanszíroz, azt nem méltányoljuk.


Akkor hát feladjuk? – 50. rész – ami jó Kerepesen (okt. 27.)
Kerepes páratlan földrajzi környezetben fekszik. Van itt dombság és síkság, vannak távolságok és vannak közelségek, és nagyon szépen kék az ég. Amikor Kerepesről a sínen áthajtva Szilasligetre érkezem, eltűnik az agglomeráció atmoszférája, és megjelenik az égbolt és a természeti zöld környezet. Valószínűleg a szilasi rétnek külön klímája van, érdemes az időjárási térképeket áttanulmányozni, mert eltér Budapesttől. Az utóbbi hónapokban a különbség markánsan megjelent: a pesti nagy esők idején Szilasliget száraz maradt, vagy alig esett. Mintha az időjárási túltengések elkerülnék a területünket.

Kerepes története nincs feltárva. A Horváth-féle „Kerepestarcsa története” leginkább levéltári anyagokból tevődik össze, és a szerző nem vállalkozik társadalomtudományi elemzésre. A Franka-féle „Kerepes város” is alapvetően levéltárból van ollózva, de zavaró, hogy a szerző saját fiatalkori (60-70-es évekbeli) élményeit tárja elénk, mint kerepesi sajátosságokat, ami rendkívül szubjektív. A valódi Kerepest kellene keresni a közelmúltban is.

A tót hagyományok első emlékei az 1880-1920 közötti évtizedekben jelentek meg. Az előtte és az utána levő események nem világosak számomra, feltehetően a magyarországi eseményekkel vonhatók párhuzamba. A ma élő idősek inkább csak a II. vh. háború utáni időkről tudnak beszámolni, de hát ezek nem társadalomtudományi elemzések, hanem hétköznapi emlékek.

Tehát ami jó ebben a témakörben, hogy Kerepes múltja tovább kutatható, eredményekkel kecsegtet. Akinek van energiája és kitartása, megfejtheti a múltat. A források felderítése persze nem könnyű, még nehezebb a következtetések levonása. Például a nemzetiségi múlt hiteles ábrázolása kényes kérdés, mert Budapest árnyékában nehezen képzelhető el egy tisztán nemzetiségi falu léte. A tót hagyományok erősnek tűnnek, a németek már kevésbé. Tisztázni kellene, hogy hogyan tűntek el Kerepesről a németek, illetve, hogy akik maradtak, hogyan asszimilálódhattak a tótok világába.

Kerepesnek szép jövője lehetne, ha a gyüttmentek vennék át az irányítást az ő urbanizált igényeiket célul kitűzve. Nincs más lehetőség: falut játszani, parasztosan anekdotázgatni a közéletben eléggé anakronisztikus dolognak tűnik. A hagyományokat rögzíteni és bemutatni persze szükséges, de csak „innen jöttünk, oda megyünk” alapon.

El kell kerülni, hogy évtizedek múlva egy-egy japán turistacsoport Kínában készített kerepesi tót potkontyikokért rohamozza meg a kerepesi szuvenírboltot.

Akkor hát feladjuk? – 49. rész – SzilasBlog (okt. 23.)
A SzilasBlog írott változata tehát arra hivatott, hogy beszámoljon arról, hogy egy 47 éves korában Kerepesre költöző, urbánus múltú műszaki értelmiségi hogyan vélekedik az itt töltött évekről. A kezdés, 2006 óta kiderült, hogy ezt nem lehet nyíltan megírni, hacsak az ember nem akarja a fél falut magára haragítani. Márpedig ez a helyzet. Kerepes hangadó rétege begubódzott a múltba, és azt hiszi, ha a múltat folytatja, akkor mindent megtett, amit csak lehet. A gyüttmentek nagy része városi szellemiségű, ők meg nem hajlandók megérteni, hogy Kerepes megmaradt falunak. Amikor Szilasligeten civil szerveződéseket hoztunk létre 2004-2007 körül, akkor még úgy tűnt, hogy urbánus hatások is vannak, és ezen az úton el lehet indulni, de 2006-ban Franka megválasztásával visszazuhantunk 1938-ba. Persze 2010-ben az egész ország hasonlóan járt, és azóta nemzeti romantikus politikai kurzus uralkodik országszerte.

A tradicionális nemzeti búsongás és múltba révedés nem az én világom. Nyitott városi környezetben nevelkedtem, ahol a „magyar” szóra nem a nemzethalál víziója ugrott be, hanem például a magyar nyelv szép és „helyes” használata. Igen, 1966-70-ben a matek-fizika tagozaton a „magyar nyelv és irodalom” fontos tantárgy volt, és magyarul beszélni és írni ugyanúgy meg kellett tanulni, mint integrálni. Ugyanakkor a nacionalizmust nem tanították, a sztereotip öndicséretben legfeljebb a „világhírű magyar konyha” szintjéig jutottunk el. Nekem már ez is sok volt… (Születhettem volna szlováknak, csehnek, és akkor a knédlit kellene dicsérgetni?)

Szóval 1999 őszétől 2019 őszéig laktam Kerepes szilasligeti részén. Ez alatt a húsz év alatt szellemi partnereket nem találtam errefelé, persze máshol sem nyüzsögnek. Nem vagyok falka kedvelő ember, csapatmunkában is csak a kollektív sikerre törő együttműködést szeretem. Más véleményét meghallgatom, de nem igyekszem átvenni. Az effajta mérsékelt individualizmus sokak számára nem érthető. A különutas véleményezést persze van, aki méltányolja, de a többség nem. Ezért mélyebb összefüggésekkel nem traktálok sokakat, mert úgysem értik.

Miért nem értik? Az embereket célzottan belenevelik a társadalomba, oly annyira, hogy idősebb korukban már nem képesek önállóan gondolkodni, illetve, ha mégis, saját gondolataikkal nem mernek előhozakodni. Engem önálló véleményalkotásra és döntéshozatalra neveltek, pontosabban megengedték azt. Senki nem szólt bele, hogy merre menjek, és hogy mit gondoljak a világról. Persze a társadalmi szabályokat betartatták velem, be is tartottam, de a gondolataim az enyémek maradtak, és ma már hangoztathatom is azokat, persze a békességre tekintettel kellett lennem. A balhézás nem kenyerem…

Kerepesen is a „megszoksz vagy megszöksz” elv érvényesül, nem véletlen és nem csak gazdasági okai vannak, hogy sok kritikus ember mostanában elköltözik innen. Ha már falun kell lakni, akkor egy kisebb faluban jobb, ott emberibb a légkör.

A kerepesi nyugtalanság a skizofrénné vált helyi közélet megjelenési formája. Oka, hogy Kerepes se nem falu, se nem város, se nem homogén település, hanem egy nagyváros árnyékában élő, nemzetiségi asszimiláció és egy gazdasági migráció eredményeképpen kifejlődött vegyes település. Az itt élő tízezer ember, akik többsége alacsony társadalmi rétegből származik, nem foglalkozik a lakóhelyével, nem erre nevelték. A falusi tabuk világa zavarosan keveredik a városi (jogállami) nyitott gondolkodással. Állandóan szidalmazzák a polgármestert, mert ma már azt is szabad, ugyanakkor nem merik leváltani. Kolonc a nyakukon, de a szolgai görcsök annyira terhelik a zsigereiket, hogy beavatkozni nem mernek. Az évszázados jobbágyi alávetettséget a XX. századi baloldali uralomnak nem sikerült megszüntetnie.

A magyar paraszt ember (száz évvel ezelőtt még az ország lakosságának 75 %-át kitevő része) megmaradt paraszti gondolkodásúnak, ami leginkább a döntéshozatal során nyilvánul meg. A mai magyarországi kormány propagandája azon alapul, hogy a nép hisz a leegyszerűsített magyarázatoknak, és nem lázad. Dózsa György óta nem sikerült a magyar parasztot fellázítani, inkább tűri a szolgaságot. Szegénységhez szoktatták, uraság iránti alázatra nevelték.


A paraszti múlt persze nem jelenik meg „az utcán”, azaz a hétköznapokon. Sok kedves-kellemes ember él Kerepesen, akik ráadásul intelligensek is, ami nem iskolai végzettség kérdése. Az már egy másik kérdés, hogy kivel miről lehet beszélgetni. Nagy ívű szellemi beszélgetéseket nem szabad Kerepestől várni, itt még a műveltnek gondolt intézményvezetők is a múltban élnek. Persze így lettek kiválasztva.

A vallásosság alapkövetelmény, bár senkit nem vonnak kérdőre, hogy miért nem jár templomba. Azért az sokat elmond, hogy a tízezernek döntő többsége katolikus, mégis elférnek a 80-100 fős templomban.

De nem a vallásosság elvárásával van probléma, hanem az iskolázatlansággal. Pontosabban a helyi iskola alacsony színvonalával. Például a helyesírás „alsó tagozatban” tanult szabályait sem ismerik. Nagyon sok szót írnak nagy kezdőbetűvel (pl. magyar, német, kerepesi), melyek nem tulajdonnevek. Ige és igekötő egybeírása is problémát okoz, pedig mi sokáig foglalkoztunk vele. Olvasási hiányosságra vall az ilyesmi, illetve, hogy nem szoktak írásban fogalmazni. Sőt egyáltalán nem szoktak fogalmazni, a hétköznapi szlenget használják.

Társadalmi kérdésekről, művészetről vagy hasonló nem materiális kérdésekről nincs kivel beszélni. Elméletekkel senki nem foglalkozik. Akkor kezdenek el véleményt mondani, ha erkölcsi vagy anyagi (pénzügyi) kérdések merülnek fel. „Ki lop és hazudik, ki nem”, erről van hozzászólás, vagy hogy milyen haszontalan dolog köztéri szoborra vagy festményre közpénzt kiadni. Egy ízben az interneten szóvá tettem, hogy az önkormányzatnak meg kellene vásárolnia Németországból néhány Határ János festményt, ami kerepesi tájat ábrázol, de valaki beszólt, hogy először utat burkoljanak. Az nem merült fel benne, hogy egy Határ-kép százezer forint körüli érték, abból pár centiméter utat lehet burkolni. Most hallottam, hogy a Határ János szekkót, ami a faluház falán volt, a képviselők tudtával hagyták megsemmisülni 2010 táján. Senki nem hullatott könnyeket utána.

Akkor már érthető a tiszttartói ház sorsa is. Nem szívügye senkinek.

Meg kellene érteni Kerepesen, amit Pásztor Béla Veresegyházon már évtizedek előtt tudott, hogy értelmiség nélkül nem lehet fejlődni, nem lehet várost építeni. Nem csak építészekre, hanem képzőművészekre is szükség van, egyáltalán: gondolkodó emberekre. Kerepesen pedig az értelmiségi réteg egyszerűen elbújik, vagy nem is létezik. A statisztikák szerint pedig a felsőfokú iskolával rendelkező lakossági réteg aránya alig marad el budapestitől. 

Akkor hát feladjuk? – 48. rész – nem tetszett a szájkarate (okt. 17.)
Szeptember végi bejegyzésemből idézek: „A Fidesz talált egy megnyerőnek tűnő embert, akiről elhihető, hogy nem kenyere a konfliktuskeresés. Kerepes lakosságának talán elege van abból, hogy smirgli stílus uralkodjon még a testületi üléseken is.”

Nos, ez a jóslatom tükröződött is az okt. 13-i önkormányzati választási eredményekben: a szájkarate kerepesi nagymesterei nem kerültek be a vezetőségbe. Franka nem indult, Springer „Ugrójani” ismét saját magát sztárolta, Gombkötő Robi pedig ahelyett, hogy a kerepesi demokratikus oldalt szervezné, beállt a jobboldali Ugró mögé. Ugrónak észre kellett volna vennie (legalább 2014-ben), hogy sokan utálják, és sokan nem szeretnék, ha polgármester lenne, mert ha már a hétköznapi esetekben is buldózertechnikát alkalmaz, akkor azt fogja tenni polgármesterként is. Az erőszakból meg már mindenkinek elege van Kerepesen.

Liptay Gábor pedig azt tette, amit 2004-ben elképzeltünk a Pátriában. Akkor azt gondoltuk, hogy a lakossággal értelmesen lehet beszélni, meg lehet győzni arról, hogy szakszerű program szerint kell haladni. Sajnos azóta kiderült, hogy cseppet sem racionális a választók gondolkodása, emiatt ez a módszer eleve nem lehet sikeres. Például hiába mondogatjuk évtizedek óta, hogy a közmű vízhálózattal ordító bajok vannak, és hogy kevés az iparűzési adó, a közéletben ez csak az említés szintjén jelenik meg, konkrét megoldási javaslat nélkül.

Egy biztos, Kerepes életében véget ért a Franka-korszak (2006-2019), amit talán a pangás időszakának lehet nevezni. Franka nem építő típusú ember, hanem véleményező (politikai újságíró), akit már 2010-ben le kellett volna váltani, mert már akkor látszott, hogy csak megjelenésével és retorikai képességeivel
gondolja „elkápráztatni” a kerepesi pórnépet. (Ugyanakkor felkészületlensége szinte minden beszédéből kiérződött.) Szerintem Frankát nem érdekelte Kerepes, és a polgármesterségről mindössze azt gondolta, hogy ő a gazda, neki kell engedelmeskedni, és kész. Sajnos ez 13 évébe került Kerepesnek.
 
Gyuricza László korábban nem vett részt Kerepes közéletében, mindössze az utolsó pár hónapban vált ismertté. Előtte a túlélő sport (?) érdekelte (arról írt könyveket), meg tán a természeti környezet. Győzelmét a Fidesz támogatásának köszönhette. A közéleti túléléssel kapcsolatos képességeit meg fogják ismerni a kerepesiek, ugyanis őt is ugyanúgy fogják támadni sokan, mint elődeit, akármit is csinál. A jelek arra mutatnak, hogy erre nincs felkészülve. Nem lesz könnyű dolga, munkára kell fognia az eddig csak dolgozgató hivatalt és az intézményvezetőket.

Akkor hát feladjuk? – 47. rész – merre tovább? (okt. 6.)
A nagy kérdés, hogy a pár nap múlva bekövetkező helyi választás eredménye milyen hatással lesz Kerepes jövőjére. Az biztos, hogy a Franka Tibor nevével fémjelzett korszak véget ér. Franka abszolút konzervatívizmusa nyomasztólag hatott a város felvilágosult rétegeire, és akadálya volt a fejlődésnek. Az ember néha az 1938 előtti időkben érezhette magát, hallván az iskolában buzgón imátkozó, mezítlábas gyerekek iránti nosztalgiát, a kocsmában a fogasra kitett csendőrkalap mágikus hatását méltató történetet, és hogy a nemzetiségi csoportokkal is Horthy dicsőségét énekeltették meg. Mindez számomra anakronisztikusnak tűnik 2019-ben, Budapesttől pár kilométerre.

A polgármester 2006 és 2019 közötti regnálása idején is a magyarság sorskérdéseivel volt elfoglalva. A művelődési ház elé „Trianon” emlékművet emeltetett, melynek követelése, hogy tegyenek igazságot Magyarországgal. Jogos volt a felszólítás száz évvel ezelőtt, de ma nincs semmi realitása. Annak sem, hogy miért kell mindezt Kerepes falu/város központjába rakni. 
Franka szellemiségére és munkamegosztására az a jellemző, hogy ő elsősorban magyar, másodsorban politikus író, és csak harmadsorban polgármester. Ami fejlődés történt Kerepesen 13 év alatt, azt a nyugat-európai kisemberek finanszíroztákAz ő pénzükből építették itt a bölcsődét, újították fel a művházat, bővítették az óvodát, és burkolták az utcákat. Helyi pénzforrásból alig futotta néhány utcára.

Mi lesz ezután? Kerepesen a Messiást várják sokan, gondolván, hogy minden a polgármestertől függ. Kellene egy mosolygós, mindenkivel szóba álló polgármester, és minden megoldódik. Beállnak mögé és együtt dalolnak: előre Kerepesért!

Csakhogy ez álom. Az eddigi vezetőket a lakosság választotta, és hagyta uralkodni. A lakosság pedig nem változott lényegileg az elmúlt évtizedekben. Ahogy állandóan szidalmazták az eddigi polgármestert, úgy fogják az újat is, akármit is csinál. Tízezer frusztrált ember meggyőzéséhez sok idő kell, és egy nagyon gyors és sikeres fejlesztés. Pénz meg nincs a fejlesztésre. Kerepesen sose beszéltek eddig a helyi gazdaságról, és egyáltalán a bevételről. Gazdasági élet nincs. Van ugyan pár száz (évi 20 millió forint bevétel alatti) kisvállalkozó, a tőlük származó iparűzési adó a lakosság számához viszonyítva nevetségesen kevés. Körül kell nézni, hogy országosan mennyi adóbevétel várható tízezer lakosra vetítve. Mindenhol vannak beruházások, csak Kerepesen nem.

Mulatságos tapicskolás, amit a polgármester-jelöltek választási programjában olvasni. Másképp: a vágyak tárháza. Például: az jó, ha kamerákkal figyeltetnek közterületeket. De ki fogja ezeket a képeket megnézni, kielemezni, és intézkedni? Vagy karbantartani a rendszert?

Általánosítható, hogy Kerepesen a hozzállással, szakszerűséggel bajok vannak. Itt van például a képen látható híd, alatta szűkített a keresztmetszet. Engedéllyel rendelkező tervező ilyet nem alkot, hogy a kinézetéről ne is beszéljünk! Kontár munkának tűnik. 

Ha így fogják kezelni a kamera rendszert az arra kijelölt emberek, nem lesz változás. Sajnos, ilyen minőségű emberek vállalnak itt munkát, és sokszor ilyen szinten működik az önkormányzat, a polgármesteri hivatal és minden szak- és közmunkás.

Hogyan lehet a hozzáállást európai szintre emelni? Attól, hogy megválasztanak egy dolgos, sok mindenhez értő polgármestert, a végrehajtó kontárok megmaradnak.

Mit tesz a színvonal emelése érdekében? A szakszerűtlenség, a szabálytalanság, a nemtörődömség, a hanyag munka ellen? Erre egyik polgármester jelölttől sem kaptunk eddig választ.


Akkor hát feladjuk? – 46. rész – nincs alázat Kerepes iránt (szept. 29.)
Pontosan húsz évet éltem családommal Kerepesen, ebből kb. tizennyolc évet foglalkoztam a helyi közélettel, nemzetiségi szokásokkal, emberekkel. Két civil szervezet alapításában és vezetésében vállaltam főszerepet, majd áttértem az események megörökítésre fényképezéssel és videózással. 2004-5 ben szerkesztettem a Civil Iránytűt, 2006 óta írom a SzilasBlogot és egy sor újságcikket, ami az önkormányzati lapban (2001-2007) jelent meg, majd különféle „ellenzéki” újságokban, például az Objektívben. 2014 óta a Pávakör fotóit/videóit készítem. Utóbbi években gyűjtöttem a Kerepessel (Szilasligettel) foglalkozó régi újságcikkeket. Nos, ezeknek vége lett a napokban, amikor is elköltöztünk Kerepesről.

Sok-sok ezer óra munka van ezekben. Eredeti szándékom volt, hogy nyugdíjas koromban majd csak Kerepessel foglalkozom, de a sors közbeszólt.

Választáson sosem indultam, mert nem akartam korpa közé keveredni. A politizálás függőséggel jár, nekem pedig a függetlenség a lételemem, bár ez nem hoz semmit a konyhára. Dolgozik az ember valamiért, aztán vagy észreveszik, vagy nem. Hát nemigen respektálták a tevékenységemet, bár másokét sem. Aki nem üvöltözik Kerepesen, az itt nem létezik. Franka kezdetben (2006) kijelölt felelőssel figyeltette a SzilasBlogot, de aztán rájött, hogy nem akarom őt megbuktatni, csak afféle írogató ember vagyok, miként ő is szeret véleményt írni.

 Az önkormányzati választások kampányai Kerepes legsötétebb időszakai. Sokszor ökölbe szorul a kezem, amikor ismeretlen emberek előjönnek azzal, hogy ők mekkora lokálpatrióták. Aztán itt vannak a köpönyegforgatók. Egy párt korábbi polgármester jelölje ma ádázul szidja a pártot, egy másik pedig hol a Fidesz, hol Ugrójani csapatában bizonygatja, hogy mennyire elkötelezett Kerepes iránt. Két választás között nem is hallani róla. Van képviselő, aki beállt a polgármester mögé, pedig előtte gúnyos megjegyzésekkel illette a videóm tanúsága szerint. Neki csak a programja fontos, nem az, hova áll.

A helyi Fidesz csoport, mely anonim tagokból áll, láthatóan nem tud kinevelni magából polgármestert. Minden választás előtt kitalálnak embereket, és egy-két hónap alatt ismertté akarják tenni. Persze könnyű dolguk van, talán még egy kóborkutyát is elindíthatnának, a választókat csak a párthűség hajtja.

De ennél sokkal nagyobb probléma, hogy kik is a jelöltek. Kerepes a tízezer lakosával már nem falu, megérdemelne egy diplomás polgármestert. De Kerepesen – úgy tűnik – diplomás ember nem sározza be magát helyi politikával. Marad a másod- sőt harmadosztály, ahonnan a légüres térbe  özönlenek be a tehetségtelen középszerűek. Meg kell nézni, hogyan fogalmaznak, a legtöbben a közhelyeken kívül semmi mást nem tudnak írni. Nem szokták a gondolataikat írásba foglalni, meg nem is olvasnak. A helyesírásról meg ne is beszéljünk!

Eredeti foglalkozást tekintve biztonsági őr, autószerelő, telekügynök, faipari technikus, kocsmáros, kórustag, szobafestő szeretne vagy szeretett volna polgármester vagy alpolgármester lenni. A példa az utóbbi évtized felhozatalából való. Van persze volt ügyvéd és tanár-informatikus is, ők legalább jártak iskolába, látni az írásaikon.

Jó, persze lehet valaki egy sima érettségivel is értelmes és intelligens ember, aki képes megérteni a politika fortyogó világát, és kihozni belőle a közösség számára a legjobbat. De ehhez alázat is kellene, a település iránti alázat, ennek meglétét meg valahogy nem érzem.

A jelenlegi kampány arról szól, hogy a Franka-Springer iszapbirkózás elmarad. Springer „Ugrójani” Friedrich tizenhárom éve akar polgármester lenni, ez tölti ki a gondolatvilágát, de mindig keresztbe tesznek neki. Mindent megmozgat, hogy szeressék, de nem érti, hogy ezt propagandával nem lehet elérni. Tehát hiába nyomja ezerrel, hogy csakis ő a legalkalmasabb, hiába dolgozik ezért reggeltől estig, ha közben buldózer módon nyomakodik. Márpedig ez a hasba lyukat beszélő diszkós stílus, amit képvisel, legfeljebb egy kereskedelmi rádióban megy el, de mellé megnyerőnek is kellene lenni. Persze, van, akinek az, de úgy látom, hogy ma Kerepesen az a helyzet, hogy sokan megijedtek, hogy Ugrójani népszerűsége oda vezet, hogy az erőszakos Franka helyébe egy másik erőszakos ember kerül, így inkább a Fideszhez közelítenek.


Ugyanis a Fidesz talált egy megnyerőnek tűnő embert, akiről elhihető, hogy nem kenyere a konfliktuskeresés. Kerepes lakosságának talán elege van abból, hogy smirgli stílus uralkodjon a helyi közéletben, de még a testületi üléseken is. Tulajdonképpen az a harc, amit húsz év alatt tapasztaltam, létszükségletnek tűnik Kerepesen. Arra szolgált, hogy a hozzá nem értést és az akarathiányt palástolni lehessen. Ha valamit nem tudtak megoldani, azonnal veszekedni kezdtek. Aztán persze jöttek a perek, majd hírül adták, hogy ki győzőtt. A problémákat a szőnyeg alá söpörték.

Mind Frankának, mind Springernek jól jött a hangoskodás. Egyikük hozzáértése sem körvonalazódott, a csip-csup torzsalkodás eltakarta a lényeget. A lényeg az, hogy Kerepes lemaradt a fejlődésben.


Akkor hát feladjuk? – 45. rész – mit is adunk fel? (szept. 19.)
Mit is adunk fel? Az én generációm, vagyis azon emberek, akik a beat-korszakban (60-as évek) voltak tizenévesek, forradalmi korszakban nevelkedtek.

Mindent másképp kell csinálni, mint anyáink-apáink, gondoltuk, ezért fontos dolognak tartottuk a felnőtt társadalomtól való elkülönülést Nem tetszett, ahogy az öregek vergődnek a képmutató világukban, és görcsös alkalmazkodásukat hogyan próbálják kiterjeszteni ránk, fiatalokra, pedig mi nem éreztük szükségét annak, hogy álarcokat viseljünk.


A szabadság lételemnek tűnt, nyitni a világra, és levetni a felesleges mázokat. Legelőször a pozőr, bájgúnár nyárspolgári közízlést (pl. tánczenét) űztük volna el, majd nyíltan vitáztunk volna a világról, hogy azt megjavítsuk. Meg akartuk beszélni a dolgokat, nyíltan és őszintén. A felnőttek ettől megijedtek, mert a lázadás és a vadság képzetét keltette bennük. A rendet féltették, amibe belemerevedtek, nem foglalkozva azzal, hogy a világuk tele van tabukkal, és mindössze görcsös problémakerüléssel lavíroznak az életben. A felnőtteket megillető „tisztelet” égisze alatt nem lehetett tőlük még csak kérdezni sem, megbeszélni meg egyáltalán nem. (Itt most nem politikai témákra gondolok, mert a politika a beat-generációt Magyarországon egyáltalán nem érdekelte. A beatzenét a politika a nyugati szellemi-művészeti beszivárgásnak kezelte, s mint ilyet, igyekezett keresztbe tenni neki, a szembenállás ennek szólt.)

Tehát a szabadság. Hogy ne kelljen szellemi béklyókban szenvedni, jórészt feleslegesen. A fiatalok nem értik a tilalmak fontosságát, nem félnek lazák lenni. Aztán itt van a demokrácia, ami érdekes módon természetes elvárás kezdett lenni a 70-es években. Akkoriban senki nem érezte magát magasabb rendűnek a másiknál. Nem volt magyarkodás, zsidózás vagy a kereszténység fitogtatása. Persze igazi demokrácia sem, mert beleszólni a nagyok dolgába akkor sem lehetett.


Aztán a 70-es évek végére megjelent a környezetvédelem, mint globálisan fontos dolog. Korábban senki nem foglalkozott a Földdel, az emberiség megmaradásának kérdésével, legalábbis a hétköznapi életben nem volt téma. A 80-as években aztán már a rendszer szintű politikai kritikák is felmerültek: a nyilvánosság, a sajtószabadság, a jogállamiság és a rendszer működési problémái.

Úgy tűnt, mindezek a rendszerváltással megoldódnak. Nem oldódtak meg. Már a lakiteleki sátorban előjött a „népies-urbánus” ellentét, ami az írókat-költőket majd’ egy évszázada izgatja. A népiesek ugyan elvileg szeretik a demokráciát, de az ő fogalmaik szerint demokrácia csak annak jár, aki mindenek felettinek tartja a nemzeti alapon történő gondolkodást. Vagyis aki „magyar”. Innentől kezdve lőttek a demokráciának, ugyanis aki a másik embert hazaárulónak tartja, mert az nyitott a világra, nem demokrata.

A nemzeti hovatartozás sulykolása a korábbi évszázadokban azért is volt fontos, mert a haza védelméhez tömegeket kellett rávenni arra, hogy ne szökjenek el a katonáskodás elől, hanem magyar zászlóval rontsanak az ellenségre. Pontosabban az aktuális hatalom ellenségére, mert – és itt az a probléma –, hogy a haza, a nemzet és a hatalom mindig is összefonódott, legalábbis a hatalom ezt szereti belénk sulykolni. Pedig a haza és az aktuális hatalmi csoport rendszerint nem fedi le egymást.

Magyarország a XIX. század közepétől szereti magát nemzetállamnak titulálni, pedig „Trianon” előtt némi többségben voltak a nemzetiségek. Aztán persze gyors elmagyarosodás történt, például a lakosságcsere elkerülése miatt, illetve praktikus szempontú asszimiláció következtében. De a törésvonal más alapokon nyugszik.

Meggyőződésem, hogy az utóbbi 150 évben két Magyarország, illetve gondolkodás alakult ki. Az egyik, a feudális hagyományokon nyugvó nemzeti (romantikus) konzervatív vonal (nemzethalál vízióval), a másik, a nyugatos, magát felvilágosultnak mondó, jórészt materialista alapon nyugvó, nem vallásos világnézet. A népi sztereotípia ezt a „magyarok és a zsidók” alapon választja szét, pedig itt a tradíció és a nyugatról jött polgári demokratikus gondolkodás közötti, ma antagonisztikusnak tűnő világnézet jelenik meg. A népben nem tudatosult, hogy a polgári demokrácia a kapitalizmus elfogadását jelenti, pedig ezt a marxizmus-leninizmus egyértelműen leszögezi. Nekik, marxistáknak a tőkebefektetés káros és üldözendő dolog. Pedig ez a ma egyetlen gazdaságot működtetni tudó gazdasági tevékenység.

A nemzeti romantikusok a kereszténység zászlaja alatt döngetik a mellüket, pedig a keresztyén egyházak maguk is elismerik, hogy egyre anakronisztikusabb a működésük. Vannak persze egyházakon belül reformerek, de egyelőre törpe kisebbségben. A nemzeti beállítottságú állam persze segít nekik, nem a hívők tartják el őket.

A magát illiberálisnak tituláló állami berendezkedés azon alapul, hogy Magyarország távolról sem mutat polgári demokratikus tulajdonságokat, hiszen a polgárosodás a Horthy korszakban is csak kezdetleges volt, majd a Kádár korszak a kapitalizmus tagadásával megállította a folyamatot. Tehát ma Magyarországon még mindig valamiféle kollektív gondolkodás uralkodik az emberek lelkében, ugyanakkor végtelen irigységgel tekintenek a másik ember gazdasági sikereire. Tehát van is egyenlősdi, meg nincs is, ami végtelenül frusztrálja a népet.

 „Régen megmondták, mit kell csinálni, ma sokféle megoldás között kell választani, így nem tudjuk, mitévők legyünk.” Sokan mondják ezt. Emiatt az emberek egyre inkább erős vezért kezdtek igényelni, akihez igazodva nem kell gondolkodni megoldásokon. 2010 óta ez érvényesül, sokak megelégedésére. Nincs demokratikus csapat, hanem egyszemélyi vezető – vezér – áll az ország élén, benne sokan megbíznak, csinál, amit gondol. Ha eltalálja a nép lelkének megfelelő hangot, nyert ügye van, sokáig maradhat.

Ma Magyarországon két verhetetlen, zsigeri beégés van az emberek lelkében. Az egyik a nemzethez való tartozás (ki a magyar és ki nem) axiómája, a másik az idegengyűlölet, benne az antiszemitizmus. Mélyen ható tényezők ezek, még azon emberekben is megvannak, akik úgy tudják magukról, hogy nyitottak a világra. Pedig nem feltétlenül azok, a frusztráció írtja belőlük a toleranciát. Így lehet az, hogy ma a tolerancia inkább csak az intelligens emberbe nevelt görcs formájában van jelen. Felette uralkodik a gyűlölet, persze különböző aktivitással megjelenve.

Mit is kellene feladni? Mindazt, amiben 1989-ben hittünk: a demokrácia, a nyilvánosság, a pluralizmus iránti igényt. Vagyis a jogállamiságot. Visszazuhantunk a hatalmi elnyomás azon szintjére, amikor jobb, ha hallgat az ember, vagy ha szól, előbb-utóbb büntetik. Vagyis 1989 óta harminc év alatt bebizonyosult, hogy a történelem kerekét nem tudjuk befolyásolni, lesz, ami lesz. Dolgunk ismét a tehetetlen túlélés, mint bármikor a történelem során.

Akkor hát feladjuk? – 44. rész – a felhígult Kerepes (szept. 5.)
- Sajnos felhígult Kerepes – mondta egy tősgyökeres helyi lakos, aki a helyi hagyományok ismerője. Igen, Kerepes egy kb. 2-3000-es lakosságra „méretezett” falu, a temetőtől a mai Patkóig, a Budapest-Gödöllő útvonal mellett. A XIX. századra már egy kialakult tót falu, ami aztán „Trianon” hatására elmagyarosodott. De nem csak ez a sokkhatás érte, hanem a mai Szilasliget-Széphegy – mely szántó volt kb. 1880-ig – beépítése is. Előbb a Petz  család kertészete, majd pesti polgárok hétvégi házai települtek ide, majd a területet portáknak kiparcellázták, ahova később családi házak épültek. Mindez nélkülözte a falusi hagyományokat. Ma ezen a területen mindenki abban a világban él, ahonnan jött.  Szilasliget-Széphegy és a régi Kerepes polgári-falusi különbözősége  a 2000-es évek elején nagyjából kiegyenlítődött.

A 3 ezres lakosságból mára 10 ezer lett. A betelepültek zöme megélhetési migráns, aki Budapest közelsége és az olcsó lakásszerzési lehetőség miatt költözött ide. A fejlesztések is a betelepülések területi irányában történtek.

A budapesti munkalehetőség miatt helyben semmilyen gazdaságfejlesztés nem történt. A környékbeli falvakhoz hasonlóan a vezetők elkönyvelték, hogy Kerepes egy „alvó falu”, ahova a lakosság az egész napos munka után pihenni tér haza, de ezen kívül nem csinál itt semmit. Nem is nagyon érdekli, mi történik helyben, erre – úgymond – nincs is energiája. Szórakozási, bevásárlási lehetőség a pár kilométerre levő fővárosban korlátlanul megvan, oda koncentrálnak. Az az érzésem, hogy a 10 ezer lakosból mindössze pár száznak van érzelmi kötődése Kerepeshez. Az idősebb korosztályból, akik itt születtek, vagy évtizedek óta itt laknak, tudnak csak lelkesedni a faluért.

Tehát a mai Kerepes éli a régi Kerepes életét. Ilyen beállítottságú vezetőket választanak. Budapesttől pár kilométerre falusi légkörben akarnak várossá válni. A múltban nyugalmat találnak, a változásoktól irtóznak. A központi rendezvényeket, a művelődési házi kiállításokat főleg az idősebb korosztály látogatja, fiatalokat alig látni.  Mintha a jövőről nem lennének elképzelések.

Akkor hát feladjuk? – 43. rész – paraszti múlt (júl. 24.)
Márai Sándor szerint a munkáshatalom bukása után előjönnek azok, kiknek a ”nép” vélt tisztasága ad hitelt, és nem a tehetségük miatt kerülnek hatalomra. A paraszti gyökerű, földhözragadt gondolkozásúak tökélyre fejlesztik a nem materiális értékek pusztítását, rombolását, jövendölte Márai. Mindezt teszik a leegyszerűsített múlt felfogás újraélesztése céljából, teszem hozzá. Nekik csak az a jó, ami régen volt, és hogy az is maradjon, az a vezérnek a dolga, akinek persze engedelmeskedni fognak. Tehát semmiféle izgága változtatgatásnak, újításnak helye nincs.

Mintha ez történne ma ebben az országban szellemileg… Bármennyire is kerüljük a témát, a felmenők kiléte, a családi háttér a legtöbb embernél az egyik meghatározó tényező abban a vonatkozásban, hogy mit gondol a világról. A múltkor olvastam egy történésztől, hogy száz évvel ezelőtt az ország lakosságának 75 %-a paraszt volt. Agrárország lévén feltételezhető, hogy mindannyian „a földet túrták”, és hogy kilábalni ebből az alacsony szociális helyzetből szinte lehetetlen volt. Illetve sokan „kitántorogtak” Amerikába. Kerepesen a lakosság zömét kitevő tót parasztság annyira szegény volt, hogy már a kislányokat is Pestre küldték az építkezésekhez maltert hordani. (Forró Marika néni sokat mesélt erről.)

A Horthy-korszakra nem volt jellemző, hogy a parasztságot iskoláztatták volna, a feudálkapitalizmusban nem volt szükség tanult emberekre. Hivatalnoknak lenni a városi kispolgárság elegendő létszámot biztosított. A parasztságot elkönyvelték olyan rétegnek, melynek semmilyen szellemi fejlődési vagy kulturális igénye nincs, és az élete – a keresztény egyházak vezetésével – évszázados életvezetési szokások ismétléséből áll. Mintha megállt volna az idő, pedig a XX. század két világháborúja jelezte a meglévő társadalmi mobilitásokat.

A Rákosi-rendszer erőszakos kolhozosításának egyetlen realitása a (központosított) géppark szükségessége volt, a földet az egy szem lóval már nem lehetett megművelni. Ennek ellenére sokan mégis ezt a nyomorúságos életet akarták, mígnem a szegénység ráébresztette őket a téeszbe való belépés szükségességére. A téesz a Kádár rendszer egyik pozitív vívmánya volt, ami a vidéki szociális ellátás megszervezését eredményezte. Ugyanakkor Kádár nem mert a faluhoz nyúlni ideológiailag, így itt megmaradt a tradicionális, nemzeti-keresztény felfogás és a görcsös múltba fordulás.
 
A falvakban művelődési házakat létesítettek, ahova haknizni akaró „fővárosi művész elvtársak mentek le” forradalmi munkás-paraszt hangulatot varázsolni. A kommunista (szocialista) vállalások közül a művelődés ezzel ki lett pipálva. Sajnos ez nem egészítette ki a falusi iskolák gyenge színvonalát. Pedig a központi irányítás igazán alkalmas lett volna arra, hogy felkészült pedagógusokat küldjenek falura, akik lehetővé teszik, hogy onnan indulva is tovább lehessen tanulni. De nem volt jellemző, így alakulhatott ki, hogy a vidéki közéletben az idősebbek között még mindig a szakközépiskolai végzettségűek jelentik a csúcsot.
 
A 70-es évektől a Kádár-korszak hagyta kinevelődni az ügyeskedő kisember típust, aki a rendszer adta szabadság réseket a saját hasznára tudta fordítani. Először a gebin, aztán a maszek, majd jött a gmk. Vidéken a háztáji, a feles művelés, a gépek bérlési lehetősége adott lehetőséget némi plusz pénzkeresetre, ami aztán komoly összeget jelentett, ha valaki éjjel-nappal dolgozott. Aztán lehetett csencselni, adni-venni, „okosba gondolkodni”.
 
A rendszerváltás után a föld újra privatizálása átrendezte a falvakon belüli erőviszonyokat. A mai oligarchák ekkor álltak a lábukra. A politikát kikerülni nem lehetett, így aki erős ember akart lenni, az közeledett valamely párthoz. A tehetős embernek falun sokkal nagyobb szava van, mint a kevésbé tehetőseknek, így itt demokráciáról nemigen lehet beszélni. „Amit megszereztél, az vagy” alapon respektálják az embereket. Ebből következően a gazdagok lettek a helyi elöljárók. Ha hozzávesszük, hogy vidéken értelmiségről nemigen beszélhetünk, a tradicionális nemzeti-keresztény gondolkodás egyeduralkodóvá vált. Szellemileg visszatértek a XX. század első időszakához.
 
Ma a legtöbb falunak megvan a maga kiskirálya, aki az emberekre jelentős hatással van, aki duzzad az önbizalomtól, esetenként erőt tud demonstrálni, és emiatt félnek tőle, de egyben respektálják is. Ez a kettősség a jobbágyságra volt jellemző. Így fordulhat elő, hogy ma falun még mindig a jobbágylelkű emberek vannak többségben, ami a helyi vezetők megválasztásánál döntő jelentőséggel bír.

Akkor hát feladjuk? – 42. rész – közösségi élmény (júl. 3.)
Miért olyan nehéz – csaknem lehetetlen – Kerepesen civil szervezeteket létrehozni és működtetni? Megjegyzem, máshol sem könnyű, de itt a szervezkedéstől és egyáltalán az együttműködéstől szinte betegesen húzódnak el az emberek. (Nyilván nem pár ember hobby jellegű együttműködéséről van szó, mert ilyenek azért működnek Kerepesen.)

Azért van így, mert nem tapasztalták meg csapatként a közös sikerélményt. Még egy profi futball csapatnak is kell kampány és csúcssiker, nem elég, hogy általában tele stadionban, és hatalmas ováció közepette játszanak, valamint jól keresnek. A cél nemcsak a győzelem, hanem például valamilyen kupa elnyerése is. Szükség van arra az eufóriára, ami a kupa átvételekor éri őket. Ebből az érzésből táplálkoznak a következő kupamérkőzésig. Ezért dolgozik a szertárostól, mosodástól, gyúrótól, orvosoktól, játékostól, edzőig mindenki. Amikor a csapatkapitány a feje fölé emeli a kupát a stadionban, még a mosodást is mámoros érzés tölti el.

Kerepesen nincs „kupagyőztes” csapat, amire jó emlékezni. A legrégebbi egyesülés a Pávakör, mely 1975-ben alakult, és mára eljutott a csúcsig. Sajnos a hagyományőrző időseknek nincs utódjuk. A fiatalabbak inkább csak táncolni, szerepelni járnak össze, élvezik a fellépéseket és a tapsot.
 
Volt Kerepesen lokálpatrióta mozgalom a kerepestarcsai 90-es években, de ők is csak azzal voltak elfoglalva, hogy a Kistarcsa irányából érkező sérelmeket szajkózzák. (Kerepes leválását nem sikerült elérniük a lakossági apátia miatt.) Aztán volt még környezetvédelmi egyesület is Hunyadi Pali bácsi vezetésével, amit aztán eladtak.

Az ezredforduló környékén alakult a Szilasligetért, majd a Pátria és a Szilas Tér Egyesületek, melyeket már lehet polgári indíttatásúnak vélni. Akkor még úgy tűnt, hogy Magyarországon megvalósult a jogállam, ami nagy lehetőségeket ad a civil megmozdulásoknak. Azon erőpolitika miatt, ami Kerepesen 2006-tól dívik, szorultak vissza. Egy egyesület hathatós működése elképzelhetetlen az önkormányzat anyagi támogatása nélkül, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a polgármester dönti el, mihez ad pénzt, és mihez nem. Innentől fogva nem sok értelme van az önálló szervezkedésnek, mert előbb-utóbb a szervezetek a polgármester karjainak meghosszabbításává válnak.

Mégsem ez a fő baj. Alapszinten lehet működtetni egy egyesületet önkormányzati pénz nélkül, pályázati pénzekből, tagdíjból és egyéb hozzájárulásokból. A gond a tagok visszahúzó magatartása, ami sokszor irigységből fakad. Egy demokratikus szervezetben, ha megválasztják a vezetőt, akkor annak a személyét és a programját is köteles mindenki követni. Vitatkozni persze lehet, de azt nem, hogy ha nem tetszik valami, akkor azonnal kijelentik, hogy nem érnek rá az egyesülettel foglalkozni.

Számtalan példát tudnék mondani emberekről, akinek jó ötleteik voltak, de nem állt melléjük senki. Vagy éppen nem fogadták el a jó ötleteiket, és csip-csup akadályokat jelentettek be, hogy legyen indok arra, hogy ne kelljen megmozdulniuk. Egy társadalmi mozgalom valami cél érdekében kell, hogy kiteljesedjen, és itt térhetünk vissza a „kupagyőzelem”, mint cél meghatározásához. Általános célokat kijelölni, elvekért harcolni nem eléggé motiválja az átlagembert. Az ilyesmi legfeljebb értelmiségiektől várható el, akiknek elegendő, hogy például a környezetvédelem, a jogállamiság vagy a véleményszabadság jelszavait zászlóra tűzve elkezdenek harcolni.

A legtöbb embernek kézzel fogható célokra van szüksége. „Akadályozzuk mag a liget beépítését!”, ez egyértelmű. De az már nem, hogy csökkentsék le a Hungaroring zaját! Hány decibellel és hány napon át?

Akkor hát feladjuk? – 41. rész – 1989. jún. 16. (jún. 16.)
Ez a nap emlékezetes az életemben. Nemcsak Nagy Imre (újra)temetése, hanem fontos dolgok egybeesése miatt. 1989. elején még a Környezetvédelmi Intézetben dolgoztam, és a zajvédelmi csoportban egyre erősödött az önállósodás gondolata. Kezdtünk rájönni, hogy a zajvédelemnek van jövője, és kivitelezéssel együtt nagyvállalatoknak sorozatmunkákat tudnánk végezni, erre van igény. (Az Intézet leginkább a lakossági panaszkivizsgálásokkal foglalkozott.) Ezenkívül a hatóság (akkor még Környezetvédelmi Felügyelőség) egyre több mérésre kötelezte a vállalatokat. Úgy tűnt, munkával el leszünk látva. 1989 tavaszán felmondott a csoportunk, és átmentünk egy kisszövetkezetbe.
 
Az első valamirevaló munkám – mint kisszövetkezeti ágazatvezető – egy szakvélemény volt, amit június 16-án gépeltem le. Olcsón vettem egy svéd írógépet, ez volt a főpróbája. Élvezet volt vele dolgozni. Egész nap ment a tévé, szünet nélkül Nagy Imréről és az aznapi ceremóniáról közvetítettek. Hónapokkal előtte már kiokosítottak a tévében a perről és Nagy Imre kiállásáról, demokratikus kommunistaságáról, valamint a jeltelen sír megtalálásáról. Fel-felnéztem a tévére, majd tovább gépeltem a szakvéleményt. Budapesten laktunk, ahol mindenütt csend volt, mintha a ceremónia lett volna az egyetlen aznapi esemény, amelyen egyébként elég sok szünet volt ahhoz, hogy dolgozni tudjak.

A méltóságteljes hatás mellett azonban vibrált valami a levegőben, valami disszonáns érzés: tényleg ez a dolgok rendje? Fontos Nagy Imre szerepe az 56-os forradalomban? Fontos, hogy otthagyjam a biztos állásomat a bizonytalan – vállalkozói – jövő miatt? Tényleg egy olyan rendszer jön, ami a szakértelmet helyezi az első helyre, és nem kell bókolni a hatalmasságok előtt? Olyan rendszer, ahol nem kell magamat politikailag elkötelezni ahhoz, hogy megéljek?
 
Ez a nap a méltóságteljes bizonytalanság napja volt, amiből úgy tudtam kijönni, hogy dolgoztam. A munkát kifizetik a kisszövetkezetnek, és nem érdemtelenül kapom a fizetésemet. Azóta persze elhagytuk a kisszövetkezetet is, és önállósodtunk. Mennyivel jobb ma, mint az intézetnél, ahova akkor is be kellett járni, ha semmi dolgunk nem volt! Lefetyeléssel múlattuk az időt, ami helyett lakásfelújításba kezdtem. Igen, a lakhatás fontos kérdés volt szaporodó családunknak. Tehát időt nyertem hasznos tevékenységre. Másrészt a vállalkozói lét azért mindig szabadsággal jár, ami megfizethetetlen.

Számomra az a bizonyos jún. 16. a szabadság és az önálló munkavállalás első élménye volt.

Akkor hát feladjuk? – 40. rész – a tabukról (jún. 9.)
Ha valaki megkérdezné, hogy mi a szembetűnő különbség az urbánus közeg – ahol életem nagyobbik részét töltöttem – és a kerepesi élet között, a tabuk létét említeném első helyen. Ugyanis Kerepesen vannak dolgok, melyekről nem beszélnek, elvétve sem. Azt olvasom a Kerepesről szóló írásokban, hogy „befelé forduló” és apatikus a lakosság. Húsz évi kerepesi múlttal a tarsolyomban hasonló a véleményem.

Melyek a tabutémák Kerepesen? Például nem nyilatkoznak az emberek társadalmi kérdésekről,  hogy milyen a világnézetük (pl. modern vagy konzervatív), hogy mely politikai nézetekhez állnak közel.  Meg se próbálnak ilyesmiről beszélgetést kezdeményezni, vagy ha valaki felveti, „nem politizálok”, ez a válasz. Az országos nagy vitákhoz való hozzáállásuk titok. Talán nem is annyira helyi sajátosság ez, hiszen a Rákosi-Kádár rendszerekben megtanultak hallgatni az emberek. Ennek folytatásaként sokan félnek ma is, egyrészt a hatalomtól, másrészt attól, hogy másoknak nem tetszik a pártállásuk, és abból veszekedés lesz. Sajnos a mai politizálás leginkább a hitvitákra emlékeztet, mert kevés racionális elemet tartalmaz, inkább érzésekre és dogmákra épül. Márpedig ezeket megbeszélni  lehetetlen. Talán jobb is, ha hallgatnak róla.

Vallás, vallásosság. Egyébként ez is országos tabutéma, de falun keményebb a helyzet. Azért nem téma, mert a vallásgyakorlás születéstől természetes velejárója a falusi életnek. Életvitel, ami helyett nincs más. Képtelenség lenne azt „bevallani”, hogy valaki ateista, vagy hogy nem tetszik neki a szakrális viselkedés, a templomba járás, nem tudja kikerülni a helyi egyházat. Ezért sejtésem szerint igen sok a vallásosságot mímelő ember, vagy aki alapjában véve Istenhívő, csak az egyházzal van baja, vagy nem kap életmód tanácsot a templomban, nem nyugtatják meg mentálisan, pedig szüksége lenne rá stb. Egy tízezres városban van egy 80-100 fős befogadóképességű templom, aztán egy fele akkora kápolna, és nem mindig vannak tele.

Érzésem szerint ma számos megközelítése van a keresztény hitnek, és azt gondolom, hogy egyre szaporodik a templomon kívüli keresztények száma, akik hisznek ugyan Istenben, de a keresztény egyházat kerülik.

Zsidók. Kerepesi zsidókról a kerepesi öregek olyan természetességgel beszélnek, ahogy azok a helyi életbe integrálódtak. „Elmentem a zsidóhoz”, mondták, ha valamit venni kellett. Parasztok nem nyitottak boltot, ellenben a zsidók kizárólag ezzel foglalkoztak. Így tehát a kereskedő és a zsidó szó egyet jelentett. Ebben nem volt szemernyi antiszemita vonás sem. A feljegyzések szerint a kerepesi zsidóságot elhurcolták, vagy mentek maguktól is. Ez szintén tabu, pedig konkrét személyi adatok vannak róla, de nem kaptak nyilvánosságot, csak a Szilas Blogban. A gulagra hurcoltakról nincsenek adatok, de róluk megemlékezik a kerepesi testület és a polgármester, a zsidókról nem. A holocaust szerintük nem kerepesi téma, a gulag, az igen. Ki is domborították a kerepesi „művelődési” házon. Érdekes logikátlanság.

HIT-gyülekezet. Nem esik szó róla, hogy az egyik civil szervezet, mely az ezredforduló táján Kerepesen alakult, tulajdonképpen „hitgyülis”. Először a kerepesi iskolát akarták megvenni, talán 2004-ben. Sápadt arcokkal kapkodták a levegőt a képviselők a testületi ülésen, pedig az baloldali vezetőséggel bírt. Mégsem merték nekik eladni, kitaláltak mindenféle indokot. Annyi került nyilvánosságra más tevékenységükről, hogy egyszer ruhát osztottak.

Nemzetiségi falu. Kerepes utolsó száz éve arról szól, hogy hogyan lett egy tót faluból magyar falu. Ha van izgalmas téma, akkor ez az. Itt nyolcvan évvel ezelőtt tót gyerekek mezítláb járkáltak az utcán, és mondhatni, általános szegénység volt. Hogy megéljenek, Pestre jártak dolgozni, építkezésen maltert hordtak és takarítottak, még kislányok is. Senki nem foglalkozik a témával, illetve van egy pár tót gyökerű ember, aki meggyőzően próbál előhozakodni a múlttal. Relikviák vannak bőven, időközönként kiállítást rendeznek belőlük vagy film készül, persze csak a kulturális vonatkozásokról, társadalmi elemzésről nem hallottam. De aki Kerepesre téved, semmilyen nyomát nem leli a tótoknak. Annál inkább hallani a németekről, akik az 1700-as években domináltak Kerepesen, aztán elszeleltek innen, mert nem tudtak megélni. 

Ma, amikor a nemzetiségi múlt kezelése tulajdonképpen külpolitika, és a magyar állam fennen hangoztatja a toleranciáját a határon belül élő más anyanyelvűekkel szemben, Kerepesen is rájöttek, hogy fel kellene eleveníteni a német hagyományokat. Csakhogy Kerepesen ilyenek nincsenek, ezért Németországból importálják azokat. Itt van például a Schwabenzug, amit Mária Terézia két betelepítésére célozva alkalmaz a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata, erre hivatkozva rendeznek ma is „sváb felvonulásokat”, ami idegenforgalmi jelleggel bír, és kevés köze van a valósághoz. Inkább Grassalkovich-csal kellene foglalkozni, ha már kerepesi német betelepítésről beszélünk. Természetesen a helyi tót leszármazottaknak nem tetszik a mai német nyomulás, de erről nem beszélnek nyíltan, hanem ugyanúgy lenyelik, mint annak idején a magyarrá válás szükségességét. Kerepes nemzetiségi faluból magyarrá vált, ami abból is látszik, hogy nincs errefelé magyar tájszólás, a XX. század magyar nyelvezetét vették át.

A titkolózás generációkon át terjedhet, így alakulhat ki a „befelé forduló” falu.


Akkor hát feladjuk? – 39. rész – elefánt a porcelánboltban  (máj. 20.)

Egy népi fafaragó házaspár átutazóban meglátja a kerepesi-szilasligeti tájat, és annyira megtetszik nekik, hogy elhatározzák, hogy vesznek itt egy házat, és életük hátralevő részét itt töltik, leginkább alkotással. Beköltöznek, készítik rendületlenül a faszobrokat, kisplasztikákat. Sokaknak tetszik, amit csinálnak. A falu vezetőinek is, akik kiállítást szerveznek, és az első időben úgy tűnik, a letelepedés Kerepesen sikeres volt. 

Aztán jönnek a kuncsorgók. Sokan keresik fel a házaspárt, becsengetnek, hogy adnának-e nekik faszobrot. Olyan fejforma legyen vagy izé, valami tojás. Persze ingyen, mert vásárolni nem akarnak, tetszik tudni, kevés a pénz.

Becsenget a polgármester is, az új, a nagylöttyös indulatú. Kellene a temetőbe, mondja, szemben a bejárattal valami Krisztus fej. A szobrász nem azt rakna oda, morog, más ötlete van. Polgármester sértve távozik, majd a háttérben kommunistáz, mint mindig, amikor nem teljesítik a parancsát. Telik az idő, a házaspár nem árulja a műveket, nyugdíjat alig kapnak, elszegényednek. Kérik az önkormányzat segítségét. A visszautasított Kerepesi Krisztus  rázza a fejét. Nem és nem. Konok vagy és nem engedelmeskedsz, mondja. Büntetésed a nélkülözés.

Aztán mégis meglágyul a Krisztus, és a hívek elérik, hogy az önkormányzat életjáradékot adjon. Persze nem ingyen, oda kell adni a házat és az alkotásokat. Nosza, ládákba gyömöszölik a faszobrokat, és berakják a művház padlásszobájába. Most ott aszalódnak a sötétben. Az alkotás szellemét büdös ládákba zárták.

Voltak más átutazók is. Például a tájképfestő házaspár. Szilasligeten olcsón adták a megüresedett házakat, vettek egyet, közel a HÉV-hez. Fél óra alatt Pesten vannak, onnan meg bárhova tovább lehet utazni, ahol szép a táj.

De a helyi táj is vászonra való, a festő habzsolja a természetet. Helyeske polgármester és még néhány iskolázott ember örvend, hogy beleillik a kultúrmisszióba. Festő nagy szívű, adakozó ember, festene egy tájképet a faluház falára. Micsoda megtiszteltetés! Nosza, kéretik egy finom vakolatrész, de nem akárhogy, hanem szitált érett mésszel. Kőműves morog, ne dumáljanak bele a dolgába, mindenki foglalkozzon a saját szakmájával! Ő már csak tudja, milyen a jó vakolat. A kép elkészül. Kép, és nem fotó, nem lehet felismerni, pontosan hol is készült. Sokan tapsikolnak, de félő, hogy mások nem állnak készen az absztrakcióra.

A kép egy szekkó, azaz száraz vakolatra festett kép. Meseszerű alkotás. Egy színes tájat láthatunk, a háttérben magas hegyek, ilyenek Kerepesen persze nincsenek, legfeljebb dombocskák. A monumentális hegyek megjelenítése élményfokozó, emeli a község jelentőségét. A templom a hegység alján, a völgyben jelzés arról, hogy hol is vagyunk. A falusi házsor is jelképes. A tájképfestőnél a természeti élmény ábrázolása teljesen szubjektív dolog. „Másnak térkép e táj…”, neki színek és foltok, melyekkel az élményt kifejezi.

A festőnek varázslat, a festőnek vizuális élmény a kerepesi természet. Úgy tűnik, hogy nem mindenkinek, mert a szekkó az épületfelújítás során eltűnik. A fal érintetlen marad, de a vakolatra falfesték kerül. A szekkót előzőleg gondosan lekaparhatták, gondolom, nehogy foltos legyen a friss fal, a vörös színek nagyon átütöttek volna. Márpedig a jó falfestő tudja, hogy hogyan kell előkészíteni egy falat.

Mit csinált az építésvezető? Vagy hol volt Kerepes mindenható polgármestere, aki nélkül a fű se nő errefelé? Nem vették észre, hogy ez egy festmény, vagy egyszerűen nem tetszett nekik, és pusztulásra ítélték. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nem tetszett, vagy nem érték fel ésszel a szellemi értékét. 

Ahogy a természetvédelmi terület akácfáit le akarták dózerolni, hogy csónakázó tavat csináljanak, vagy ahogy a tiszttartói házat hagyták elpusztulni, ugyanúgy nem számít itt egy képzőművészeti alkotás. 

A köztéri giccs, az az ő szintjük.


Akkor hát feladjuk? – 38. rész – ez város? (máj. 12.)

2013-ban kapta meg Kerepes a városi rangot, előtte nagyközség volt. Mindenki azt gondolná, hogy kitörő örömmel fogadta a hírt a falu apraja-nagyja. Ehelyett nagyon furcsa reagálás történt. Még a tősgyökeres kerepesiek is egy kézlegyintéssel elintézték a dolgot. „Ez város?”-kérdezték sokan. „Egyhamar nem lesz Kerepesből igazi város”, mondták a kevésbé szigorúak. A hallgatag többség most sem szólalt meg.
 
A várossá nyilvánítás nyilvánvalóan politikai döntés volt. A nemzeti jobboldal adta a nemzeti jobboldalnak: nesztek egy város, ha már annyira akarjátok! (Persze városi rangot kaptak nálunk pocsékabb falvak is, lásd a „Mi a Pacsa!” c. írásomat az Objektívben.)

Tehát a lakosság nem jött lázba, a döntéshozókat is csak az ünnepi műsor izgatta. Vajon ki fog az állam részéről megjelenni? Csak tán nem maga Orbán Viktor? 

Testületi ülésen szavaztak arról, hogy birka vagy marhapörkölt legyen a városivá avanzsált ünnepi bográcsban. Ezzel azt üzenhették az elöljárók, hogy Kerepesen fontos a demokratikus döntéshozatal. Valamint a gasztronómiai pluralitás szép példáját próbálták bemutatni. Orbán Viktor nem jött el, helyette Németh Zsolt akkori külügyi államtitkár, kinek családjához Franka Tibort régi ismeretség fűzi, mondott beszédet. Néhány képviselő szóvá is tette, hogy a várossá avatás nem külügyi téma, de hát országunkban mindig is úgy volt, hogy az észszerűségnél a rang fontosabb. Államtitkár, az állam titkára, akármivel is foglalkozzék, nagy ember.

Életem során több olyan helyen voltam, ahova az ország sok pontjáról gyűltek össze emberek. A kollégiumban, a hadseregben azt tapasztaltam, hogy mindenki kérkedett a lakóhelyéven. Büszkék voltak a falujukra, városukra. Pedig volt közöttük, aki szabolcsi faluból jött. Nem hagyta, hogy lekicsinyeljék, neki az a falu volt az otthon, a minden. Most felmerült bennem, hogy akkoriban egy kerepesi dicsekedett volna a falujával, vagy hallgatott volna róla. Gyanítom, hogy ez utóbbi. Az elmúlt 20 évben, mióta Kerepesen lakunk, mindössze néhány tősgyökeres idős embertől hallottam, hogy büszke kerepesi. A Szilasligetre költözők elsősorban szilasligetinek vallották magukat még úgy 10-15 évvel ezelőtt. Ma már lélekben is kezd egybeforrni a régi Kerepes és Szilasliget lakossága.

Sokan azt hiszik, hogy attól város valami, hogy magas és nagy házakat építenek. Ez ma már túlhaladott álláspont, lehet várost fejleszteni egy-két szintes épületekkel is. Létesítmények viszont szükségesek lennének, például egy szakiskola, egy sportcsarnok, vagy egy új művelődési ház megfelelő méretű színpaddal. De talán az épületeken túl az urbanizációt is fejleszteni kellene. Elsősorban szellemi városiasodásra gondolok, mert a mai Kerepesen erőltetett paraszti kultúra dívik, a mával és a holnappal egyáltalán nem foglalkoznak. Az önkormányzat által sulykolt társadalompolitika kizárólag a múltat preferálja. A várossá válást az sem segíti, hogy a mai önkormányzatnak semmilyen programja nincs erre vonatkozóan. Úgy tűnik, nekik csak a rang kellett, fejleszteni nem képesek.
 
Talán az önkormányzatnak szól a kézlegyintés, amit a „város” szó hallatán tesznek, vagy talán az a frusztráció okozza, ami az itteni közéletből árad. Az emberek csalódottak, és nem hisznek már senkinek, jövőkép meg egyáltalán nem létezik.


Akkor hát feladjuk? – 37. rész – a véleményvezér (máj. 5.)
Előző írásomban Nietzschét emlegettem, akinek téziseit a fasizmussal szokták összemosni. Érdemes disztingválni ez ügyben, hiszen az én írásomban nem arról van szó, hogy a vezetőknek felsőbbrendűeknek kell lenniük, hanem olyannak, akire az emberek hallgatnak, akit hitelesnek és követendőnek tartanak. Az ilyen nem übermensch, hanem kiemelkedő vezetői tulajdonságokkal rendelkező egyén. A vezetőhöz való vonzódás persze írott malaszt is lehet, mert az egyént életösztönéből fakadóan a saját érdekei vezérlik, legfeljebb nem tud róla. Az érzelmek mögött is adok-kapok viszony állhat, ez persze rosszul hangzik, de hajlamos vagyok Secord és Backman tézisein elgondolkodni. (Ők például azt mondják, hogy szimpátia akkor alakul ki, ha kevés lelki befektetést igényel a másik emberrel való kapcsolattartás, ami akkor van, ha hasonló attitűdökkel rendelkeznek.)
 
A vezető kiválasztódása témakörébe vág egy újszerű kifejezés, az influencer szó, amit kár volt angolból átvenni, helyette „véleményvezér”, bár nyugodtan nevezhetnénk „hangadó”-nak, ez utóbbi magyarul van. Arról van szó, hogy a mai világban sokan szeretnének hangadók lenni. Az influencer esetében leginkább kereskedelmi termékek eladásáról van szó, de a véleményvezér jelenség mögött az áll, hogy a csordaemberek igyekeznek a hangadók véleményével azonosulni, még azon az áron is, hogy közben elveszítik a saját véleményüket. Egy idő múlva már a véleményvezér gondolatait hangoztatják, nem is veszik észre. A hazai politikacsinálás stratégiája erre épít. Sőt minden propagandista, tudok helyi példát is említeni.
 
Az egyik véleményvezér szinte minden megnyilvánulásával azt harsogja, hogy nagy a baj a kerepesi közéletben, itt minden csalás, a polgármester semmilyen szabályt nem tart be, hazudik, lop és így tovább. Évek óta ezt döngöli, és aki hajlamos az utcán látott negatív hatásokat ehhez csatolni, az kész az ítéletével. Az élettől megcsömörlött, frusztrált követők együtt köszörülik a nyelvüket a bűnösnek kikiáltott vezetőn, amíg a napi lelki kielégülésig el nem jutnak

Idővel annyira egy követ fújnak, hogy nem is veszik észre, hogy a véleményvezér semmi mást nem akar, mint a helyi vezető helyébe lépni, azaz polgármester lenni. Majd ő mindent megold, előre hajtja az idő kerekét, antagonisztikus társadalmi ellentéteket fog feloldani, sőt esetleg a kört is négyszögesíti. Neki ez semmiség. Sokszor arra gondolok, ügyes propagandista, de felsajdul bennem, hogy mi van, ha mindezt komolyan is gondolja. Illetve, hogy a siserehad, akit befolyása alatt tart, el is hiszi. Mert sokaknak már az is valami, ha valaki sátras bulit tud rendezni mobil árnyékszékkel és tűzijátékkal. Kell-e ennél több Kerepesen? Na, persze rutinból megoldja a bűnözés, a szennyvíz folyások és a parlagfű irtás kérdését: megnyom egy gombot zseniális homlokán, is kijön a Kerepes nevű gépből a REND.

Hát igen, a tömegbűvölés jelenségét Cipolla lovag tökélyre emelte, és meg kell, hogy állapítsuk, az emberiség az úgynevezett korszerű oktatás, a  materialista alapon nyugvó iskolarendszer ellenére hiszékenyebbnek tűnik, mint fél évszázaddal ezelőtt. A tömeget lehet befolyásolni, és csak akkor ébred rá, hogy lépre ment, ha felébred a kábulatból.
 
Ha visszakanyarodunk a lokálpatriotizmushoz, hagyományőrzéshez, helyi művészetekhez, azokra ráillik a nemes áru kifejezés. Ezeket kell eladnia az influencernek; ha tetszik, ha nem: eladni. Érzelmi behatásokkal, érvelő rábeszéléssel nem fog követőkre lelni. Csak akkor, ha fontosnak tünteti fel magát, ha el tudja érni, hogy kövessék, így marad a fent leírt módszer: a nemes árut is, mint bármi mást propagálni kell.
 
Ha valaki Kerepest akarja népszerűsíteni, a települést  propagálnia kell, és ha kezdenek hinni neki, akkor nemcsak a saját csatáját nyerte meg, hanem a város is profitál belőle. Lehet, hogy megválasztják polgármesternek, de maradhat csendes gondolkodó is, a város mindenképpen győztesként kerül ki.


Akkor hát feladjuk? – 36. rész – közösségépítés (ápr. 28.)
A közösségépítésnek tengernyi irodalma van, ami leginkább arról szól, miképp kell az embereket manipulálni, hogy csoportokat hozhassunk létre, és azok működjenek is. Sajnos ma a társadalmi csoportosulások tele vannak ilyen „technikai” behatásokkal. Ügyes vezetők toboroznak embereket, akiknek az lenne a szerepük, hogy a vezető köré gyűlve őt szolgálják. Erre lehetőség van, mert például Nietsche szerint az emberek döntő többsége csordaember, amit a mai magyar közéletben számos példával lehet igazolni. Nekik nincs megfogalmazott véleményük a világról, vagy csak mások kliséit ismételgetik, befolyásolhatók, és apró üveggyöngyökért szolgálatra hajlandók.

Van, aki korábban munkásőr egyenruhában parádézott, és dobtáras vadászatokon múlatta az időt, ma bocskai öltönyben virít, és ha egymás mellé teszem a két, róla készült fotót, ügyes magyarázatokkal üti el az ellentmondást. Neki persze nem probléma a köpönyegforgatás, de sajnos tudomásul kell venni, hogy az emberek nagy része hajlamos erre. Neki csak egy élete van, mondja, és azt igyekszik végig utazni olyan módon, hogy mindig a fő sodrással viteti magát.
 
Elvi okból  embercsorda nem pusztulhat el. A csordának különben sincsenek elvei, együtt kell maradni, mert az biztonságos, valamint enni-inni kell, hogy élve maradjanak, és szaporodni a csorda jövőjét szem előtt tartva. Ennyi. Nos, jórészt ebből a matériából kell dolgozni, aki úgynevezett közösséget akar építeni. Vannak persze önálló gondolkodók, őket a megfelelő feladattal való ellátással (reszort) kell leszerelni, ami nem könnyű feladat.
 
Önkormányzat esetében a fent leírt manipulált szervezésnek nem szabad, hogy létjogosultsága legyen, de  ha így nem, akkor hogyan kellene építkezni?

Nézzük, mit is kellene tenni, hogy Kerepesen lakóközösség jöhessen létre!
 
Heterogén lakosság, alapja egy gyorsan asszimilálódott tót-német nemzetiségű mag, mely a régi Kerepes központi részéhez kötődik. Őket ma már létszámban messze felülmúlják a beköltöző migránsok, akik jó része vidékről származik (paraszti-munkás múlt) és a budapesti érvényesülés reményében jött ide. Vannak még kiköltöző városlakók, akik kinőtték a lakásukat, vagy anyagi okból, nagyobb lakás reményében, esetleg a természet közelsége miatt jöttek ide.
 
Kerepes lakosságának nagy része alacsony szociális helyzetű frusztrált ember. „Nézd meg, kik laknak itt!”, szokták nekem mondogatni, amikor polgári álmokat dédelgetek. A Kádár rendszer a reformjait elsősorban a városokban szervezte, falun nem akartak mindent átíró ideológiai változást. Kádár a városokkal ellentétben vidéken megengedte a vallásgyakorlást, a hagyományok felelevenítését, valamint a szabályok laza kezelését. 

Amit nem tűrt el, az a nacionalizmus, a nemzeti romantika, az „irredentizmus”, Trianon emlegetése. Utóbbiakat újra melegítette a Franka-féle konzervatív szemlélet, mely tetszésre lelt Kerepes lakossága körében. Ilyen módon valamiféle zavaros  Horthysta-Kádárista vegyes falusi filing alakult ki Kerepesen a XXI. század elején, ami azért tűnik nagyon anakronisztikusnak, mert a pár kilométerre levő európai főváros holdudvarában vagyunk.
 
Kerepesen nem egy istenhátamögötti nemzetiségi falu, itt tájszólás nélkül beszélnek magyarul. Két ellentétes hatás érvényesül: először is egy, a vezetőség által erőltetett népies szokásvilág, másodszor meg egy titkolt urbánus vágy jut felszínre, és a kettő együtt furcsa módon keveredik. Maradiság van is, meg nincs is. Például nem okoz botrányt a templomban fellépő férfi szoprán énekes, sőt a plébánia épületének átadásakor köznapi módon viccelődő püspök sem veri ki a biztosítékot, ugyanakkor a modernitástól páni félelmet tapasztalok. Ha valaki reformokat szeretne, azt rögtön gáncsoskodónak kiáltják ki. A jelenlegi kerepesi vezetők túlreagálják az őket érő kritikát, és ahelyett, hogy cselekvési terveket szőnének, azt magyarázzák, hogy Kerepesen nem lehet reformokat bevezetni.

Hát ezt a heterogén lakosságot kellene valamilyen módon közelebb hozni egymáshoz, és megkedveltetni velük a települést. Hogyan? Ez a kérdés.
 
Elsősorban nem szabadna megosztani a lakosságot. Bárki legyen is a polgármester, neki ideológiailag semlegesnek kellene magát mutatni. Egy önkormányzatnak nem szükséges pártpolitikai ideológiát terjeszteni, a településen minden alkotmányos gondolkodásmódnak helye van. Ellenkező esetben az eltérő világfelfogás a szembenállás melegágya lehet, és a polgármestert sokan utálni fogják, és ahol lehet, keresztbe tesznek neki. Szükséges ez?

De nem szabad megosztani nemzetiségi, etnikai vagy területi alapon sem. Minden polgárnak azt kell éreznie, hogy másokhoz hasonlóan tisztelik, és egyenlő bánásmódban részesül. Ha nem, erősödik a széthúzás, és megindul a belharc, ami elvonja az energiát a fejlesztéstől.


Akkor hát feladjuk? – 35. rész – még mindig közösség (ápr. 24.)

A „közösség” szót szokás csokimezbe öltöztetni, és róla fellengzősen, áhítattal beszélni, mintha a csodához lenne köze, pedig nagyon is földi képződmény. Már ahol működik, ott valóság, ahol nem, ott vágyálom. De hát miért is akarnának emberek együttműködni, mikor az tengernyi kompromisszummal jár, sokszor fárasztó, és sokszor az ember igazságérzetébe taposnak, mert ahol sok ember van, ott sok igazság is van, és időnként az egyén igazsága háttérbe szorul.

Egy település lakossága is tulajdonképpen egy közösség, földrajzi identitás. Akik itt laknak, elvileg egy csapatnak kell lenniük, másképp nincs értelme megkérdezni tőlük, hogy mit is akarnak. A demokratikus együttműködésnek – a lakosság és az önkormányzat között – nincs alternatívája. Az a tapasztalatom, hogy ahol körvonalazódik valamiféle együttműködés, ott van fejlődés, ahol nem, ott harcolnak egymás ellen, miközben minden marad a régiben.

Egy önkormányzat bajaira nem tudok más orvosságot, mint a helyi civil önszerveződést. A lakosság – ma úgy mondják: alulról szerveződően – alapít egy vagy több civil szervezetet, melyek lokálpatrióta módon a település jobbításáért küzdenek. A tevékenység sokrétű lehet: művészeti, hobby, társadalmi, egyéb közéleti stb. A cél, hogy egyértelműen körvonalazódjon, hogy a település minőségét akarják emelni. Tehát hozzátesznek, és nem elvesznek. Nyilván ebben benne van, hogy mindezt színvonalasan teszik, mert amatőrködni ma már nem lehet. A produktum a lényeg, anélkül – még az építő kritikát is beleértve – kár bármit is tenni.

A kérdés, ami 2004-ben az akkor alakult Pátria Egyesület elnökeként napi problémám volt, hogy hogyan lehet harminc embert egyben tartani. Volt egy magja az egyesületnek, pár ember, akiről látszott, hogy eltökélt az ügyben. A többiekről nem lehetett tudni, hogy csak erre portyáztak a belépéskor, vagy komolyan gondolták a dolgot. Aztán több emberen látszott, hogyha nem az történik, amit ő elképzel, akkor azonnal lelép.

Kell valami kohéziós erő, ami egyben tart lokálpatrióta embereket. Olyasmi, ami a település iránti megbecsülés formájában jelenik meg. Az őslakosok tulajdonképpen nem a települést – mint építészeti egységet – szeretik, hanem az itt szerzett kellemes élmények emlékei simogatják őket. Tehát kifejezetten érzelmi – méghozzá erős érzelmi – kötődésről lehet szó. De miért van az, hogy olyan emberek, akik máshonnan jöttek ide lakni, azok köreiben is megjelenik a lokálpatrióta szellemiség, persze csak egy jó pár éves itt lakás után? Az lehet az oka, hogy az egy más természetű vonzódás. A „jöttmenteknek” nincsenek gyermekkori élményeik, legfeljebb pár éves helyi tapasztalataik vannak, melyek lehetnek akár negatívak is, mégis kialakulhat az érdeklődés, ami akár szenvedélyessé is válhat.

Ez utóbbi emberfajta nyitott a lakóhelyi környezetére. Ők bármely környezetbe kerülnek, az érdeklődést vált ki belőlük, azt meg akarják ismerni, és talán meg is akarják szeretni… Nekem az a véleményem, hogy településbe, épületekbe, helyszínekbe személyes élmény nélkül nem szerelmesedik bele az ember, azok inkább valamiféle kíváncsiság tárgyai lehetnek. Mint ahogy a történész sem feltétlenül imádja egyes embercsoportok cselekedeteit, viszont kínosan érdekelheti, hogy miért csinálták azt, amit csináltak. Ez inkább már intellektuális alapon működő identitáshoz vezet.

Valamikor egy internetes klubban aforizmákat írtunk, és vélekedtünk róluk. Sokáig tanakodtam magamban, hogy bedobjam-e azt a mondásomat, hogy „A világ érdekes dolog.” Félő volt, hogy kiröhögnek: mitől aforizma egy ilyen triviális kijelentés? De nem röhögtek ki, hanem azt írták a csavaros agyúak, hogy ez jó, ez akár aforizma is lehet. Érdemes mindent megnézni, észre venni a világban, még a „nemszeretem” dolgokat is járjuk körül: vajon mi taszít benne? Ez ebben a bölcsesség…

Érdekel, hogy hol lakom, ezért foglalkozom Kerepessel. Érzelmi kötődésem talán nincs is, viszont izgat, hogy mi történik itt, és miért úgy történik, ahogy. Kutatás, elemzés, bemutatás, ez lenne a dolgom. Meg az, hogy ezeket közreadjam, hátha használni tudja valaki.

Tehát összefoglalva szerintem kétféle kötődés lehet egy településhez: érzelmi vagy intellektuális.

Visszatérve a civil lokálpatrióta egyesüléshez: mit csináljunk azokkal az emberekkel, akiknek sem érzelmi kötődésük, sem érdeklődésük nincs? Akik azért tömörülnek egy egyesületbe, hogy legyen hallgatóságuk a panaszkodásra. Valójában médiumok kellenek nekik, akikre ráboríthatják a szenvedélyes gyűlöletüket. Ugyanis a gyűlölet tárgyának nem mondhatják el, elmondják hát azoknak, akik az asztal körül ülnek. Ez is egy fajta közösség, de nem építőközösség, ők haszontalanok maradnak a település számára. Ami aztán ebben a történetben a legszörnyűbb, hogy engedni kell egy bizonyos mértékig a panaszkodást, különben elhagyják az egyesületet, mert nem jutnak hozzá sikerélményhez.

Kerepesen azért nehéz közösséget építeni, mert érzelmileg csak nagyon kevesen kötődnek a településhez. Kivétel az idős őslakosok, ők még ráadásul fegyelmezettek is, megszokták, hogy irányítják őket, tehát kezelhetők. Felismerik, ha jó az irány, és segítenek egymásnak, ha kell. Nem mindenki szeret mindenkit, de érzik a csapatszellemet, és nem beszélnek nyilvánosan egymás ellen.

Akik betelepültek (migránsok), azokat hidegen hagyják az itteni dolgok. Intellektuális kötődés ettől még kialakulhatna, ha az ilyen irányú (társadalmi) tevékenységet segítené valaki, például a település vezetősége. Az aktivizálás nehézségek láttán a vezetők a homokba dugják a fejüket, és „alvó falu”-nak mondják a települést. Ezzel részükről be is van fejezve a közösségépítés.

Kerepesi Pató Pál úr hortyoghat tovább, senki sem ébresztgeti…


Akkor hát feladjuk? – 34. rész – közösség (ápr. 10.)

Általában hozzáolvasok minden témához, mielőtt írnék róla. Most is ezt tettem a „közösség” kifejezés kapcsán, de az érdeklődésem gyorsan lelohadt. Jónéhány katedra szagú szakirodalmi művet találtam, mindegyik nagyon egzakt akart lenni, így már az elején kiderült, hogy sokféle közösség létezik, és „már az ókori görögök is”…, de ezek közül engem kifejezetten csak egy mai település közösségi élete érdekel, mégpedig az önkormányzatisággal kapcsolatosan. Erről pedig van tapasztalatom, Sashalomról és Kerepesről, ahol összesen négy civil szervezetnek voltam a tagja. Tehát hagyjuk a tanult szakírók elméleteit, és nézzük, milyen a civil közösségek lelkivilága!

Rengeteg szó esik a „közösség” fogalmáról, mint beteljesületlen vágyálomról, ami már csak azért is meglepő, mert negyven évig egy kollektivista társadalom – „szocializmus” – égisze alatt szocializálódtunk. Mi ragadt meg ebből?  Úgy tűnik, nem sok. Popper Péter azt mondta, hogy az a társadalom, amiben nincs meg a szolidaritás, az menthetetlen. Ez a mai magyar társadalom pedig minden, csak nem szolidáris. Ez a társadalom öntelt és kirekesztő, irigy és képmutató, teszem hozzá. Furcsa dolgok történnek: például, ha traffipaxot észlelnek az autósok, a szembejövőnek villognak, hogy vigyázzon, de tovább haladva már a leigázó vezetési stílus az úr. Akinek drágább autója van, az jellemzően antiszociálisabb.

Vajon e kétarcúság miért olyan jellemző a mai magyarokra?

Frusztrációval magyarázzák hivatalosan az effajta furcsaságot. Frusztráltak – például – attól lehetünk, hogy mindig az orrunk előtt megy el a busz, és egy idő után kikészülünk ettől. Azt viszont nem vesszük észre, hogy némi fegyelemmel, például korábbi indulással el lehetne érni a buszt. Önuralomra lenne szükség, az meg nincs.

Egy 2014-es kerepesi választási fórumon azt mondta egy felszólaló, hogy ő sokfelé lakott már Magyarországon, de olyat, mint Kerepesen, még sehol sem tapasztalt. Sokan panaszkodnak, hogy ez se jó, meg az se, de amikor tenni kéne valamit közösen, mindenki eltűnik. Az összefogás gyakorlatilag nulla.


Akkor hát feladjuk? – 33. rész – Pásztor Béla (márc. 27.)
Pásztor Béla, vagy ahogy helyben nevezik, „Béla bácsi” élete és munkássága nyitott könyvvé vált a You Tube-on megjelent riportfilmek hatására. Megtudtuk, hogy fiatal kora óta „veresi”, azaz Veresegyház eltökélt embere, és amióta megválasztották első embernek (tanácselnöknek, majd polgármesternek), reggeltől estig az emberekkel együtt építi-fejleszti a várost. Hajdanában mindössze 4 ezer ember élt itt, ma közel 20 ezer. Nemrég saját erőből egy nagy templomot építettek, melyben és a hozzá kapcsolódó helyiségekben találkozhatnak a veresi emberek.
 
Nem csodálkoznék, ha Veresegyház szent emberének nyilvánítaná az utókor. Miért? Ugyanis a filmekből egy olyan ember tűnik elő, akinek a közösség iránti alázat nem okoz problémát, aki gumicsizmában képes kimenni a területre, és nem érdekli semmiféle hívság, amit egy polgármestertől talán el is várnak. Öltöny, fehér ing és nyakkendő ugyan a szokásos megjelenése, de ez nem kivagyiság nála, hanem egyfajta kulturáltság. Az irodájában nincs főnöki bőr forgószék, az egyszerű bútorzatot lecserélni nem akarja, mondván, hogy nem ez a legfontosabb dolog a világon, neki megfelel a régi karosszéke, és a legjobb székbe pedig a vendéget ülteti.

Biztos, hogy vannak olyan testi-szellemi tulajdonságai, amivel csak születni lehet, azokat kifejleszteni nem.  Például a stressztűrő képesség, a nyugalom, egyszóval a mentális kiegyensúlyozottság. Irigylésre méltó dolgok ezek. Ma a menedzserek már akár ötvenéves korukra elkopnak annyira, hogy halálos betegséget kaphatnak, Béla bácsi pedig nyolcvan éves korára fittebb, mint a nyugdíjba menő hatvanasok.

Mindezeket azért írom le, mert Kerepesen van egy pár ember, aki polgármester akar lenni, és látom, hogy nem értik a vezetővé válás lényegét. Azt gondolják, hogy ez csak elhatározás és jogszabálykövetés kérdése, majd ők mindent jól fognak csinálni, előre terveznek, szabályosan és persze erkölcsösen dolgoznak, és akkor itt lesz majd a Kánaán.

Például már olvasható egy polgármesteri program, ami minden ismert problémára megoldást tartalmaz, és a szerzője a kisujjából rázza ki azokat. Neki nem okoz majd problémát a bűnözés megállítása, a szemétlerakás megakadályozása és a többi ismert kerepesi feladat. Ő, mint a Tenkes kapitánya jön, és „odacsap, hol sanyargatni lát”.

Miért nem hiszem én azt, hogy ez lehetséges? Kételkedem a tehetségében, a rátermettségében? Azért ez is benne van a véleményemben, mert rátermett személy Kerepesen nemigen körvonalazódik, de mondjuk, hogy majd felnő a feladathoz. Csakhogy ez nem elég.

2014-ben volt egy Teleház által rendezett választási gyűlés, amelynek a végén majd felrobbantam, mert elkezdték analizálni a polgármesteri tulajdonságokat. Hogy milyen iskolákat kell ehhez elvégezni, milyen képességekkel kell rendelkezni, és így tovább. Pedig a hozzáértést elég a beosztottakon számon kérni, a polgármesternek vezetnie kell a települést. A dolgunk tehát: „embert kell választani és közösséget építeni.”

Embert, aki szociális típus, aki dolgos, aki haladni akar előre, aki bírja a gyűrődést. Pásztor Béla csak egy van, ilyen kvalitású emberben nem reménykedhetünk. Amit viszont csodavárás nélkül el kellene kezdeni, az a közösség építése. Összehozni, vagy csak összébb terelni tízezer embert. De ez már egy újabb fejezet.


Akkor hát feladjuk? – 32. rész – Kerepesi Kerekasztal Társaság (márc. 15.)
2012-ben arra gondoltam, össze kellene hívni azokat a kerepesi embereket, akik érdeklődnek a helyi közélet iránt, és megbeszélnénk a falu (akkor még az volt) problémáit. A Fidesz akkori (!) helyi csoportja felajánlotta a helyiségét a megbeszélésekre, Víg János helyi képviselő pedig egy honlapot hozott létre a Társaságnak, ami még ma is megtekinthető.

A meghívottak listáját én állítottam össze, bár lehet, hogy mások is javasoltak embereket, már nem emlékszem. Közülük eljött az akkori helyi Fidesz egyik vezetője, a helyi Jobbik vezetője, ismert Wéber parkos civilek, egy nyugdíjas kormányzati főtisztviselő, egy volt helyi tanácsnok, egy helyi képviselő, egy ismert idős civil hangadó, egy volt polgármester jelölt, és még valakik, mondjuk, több, mint egy tucat ember.

Kifejezetten olyan embereket hívtam, akikről feltételeztem, hogy van elképzelésük arról, mit lehetne tenni, hogy Kerepes elinduljon felfelé. Olyan témák szerepeltek volna (!), mint Kerepes társadalmi helyzete, gazdasága, kultúrája stb., és persze a megoldás módja. Sajnos ezek az általam igen tisztelt emberek – bármennyire is próbáltam ösztökélni őket, hogy mondják el építő gondolataikat –, nem jutottak tovább a panaszkodásnál. Sorolták az unalomig ismert közhelyeket, amiket az internetről már ismerhet az, aki a kerepesi fórumokra benevezett. Hogy Kerepesnek az a baja, hogy nincs rendes vezére, és akiket választanak, azok alkalmatlanok, tönkre teszik még azt is, amivel pedig előre lehetne jutni. Mindenki hozta a saját lemezét, igyekezett azt fontosnak feltüntetni.

Talán három ilyen megbeszélés történt, egyiken megjelent a Szilas TV is, mire fel a hölgyek-urak alaposan visszavettek a polgármester szidalmazásából, ami egyébként a felszólalásokat jellemezte. „Kerekasztal”, mint pozitív kifejezés azt sugallja, hogy jó a légkör Kerepesen, mehet adásba. Dumáltunk valamiről, ami szalonképes volt, megjelenhetett a helyi tévében, oszt annyi. De hát nem az volt a cél, hogy jól fésült ellenzéknek mutassuk magunkat.

Persze nem ment minden simán. Csak egy epizód a valóságból: az egyik ülés közepe táján felcsapta az ajtót egy nagyhangú és nagyarcú ember, berontott a terembe, és fennhangon, nem törődve azzal, hogy itt megbeszélés történik, ahol szót kérnek és adnak, mindenkit leugatva elhadarta, hogy „a Franka” már megint átverte őt. Ki kellett volna zavarni a teremből, de a többieknek annyira tetszett ez a nagyjelenet, hogy nyomban megalakult a kerepesi „frankaűző” kórus. Ezt veszekedés nélkül nem lehetett volna megakadályozni.

Annyi elégedett arcot Kerepesen azóta sem láttam. Ellenzéknek hívják őket, és abban az egy dologban egyeznek meg, de nagyon, hogy a polgármestert le kell cserélni egy "rendes" emberre, és akkor minden megoldódik. Más téma nem jöhetett szóba, mert ha mást kezdeményeztem, mindig visszakanyarodtak a polgármester szidalmazására.

Az ülés után négyszemközti beszélgetések következtek. Mit is kellene csinálni? Akivel beszéltem, mindenki azt állította, hogy egyetlen, közös ellenjelöltet kell állítani a választáson, de nem biztosak benne, hogy ez megvalósítható. Letaglózó volt ezt tudomásul venni, mert, ha senki nem gondolja komolyan az összefogást, akkor kár erőltetni a dolgot.

2013-ban, a március 15-i ünnepen a művházban, a Szilas TV-nek vettem fel videóra az ünnepi műsort. Utána Franka Tibor szokás szerint lejattolt a résztvevőkkel. Említettem neki, hogy van itt egy olyan, hogy Kerekasztal, és hogy szívesen látnánk egy megbeszélésre. „Kik vannak benne?”, kérdezte. Neveket nem mondtam, csak annyit, hogy jó lenne leülni ehhez a kerek bútordarabhoz. Rövid gondolkodás után azt mondta, hogy itt senki nem leprás, ő sem, és ha meghívjuk, eljön.

No, én ezt a reagálást nagy sikernek tartottam. Végre egy lehetőség az értelmes párbeszédre! De ha nem is lesz értelmes, legalább megindul valami, amit normalizálódásnak lehet nevezni. Már az is siker, hogy nem üzengetünk egymásnak.

A következő ülésen elmeséltem, hogy Franka elfogadta a lehetőséget, és meg kellene hívni. Erre fel egyöntetűen felháborodott a társaság, mondván Frankával nem lehet tárgyalni, meg különben sem kívánatos a körünkben. Hát akkor mitől kerek az asztal, kérdeztem. Akkor jöttem rá, hogy ők az asztalt másképp ülnék körbe: polgármester és barátai nélkül.

A kurucos szembenállás és a kerekasztal tárgyalások két külön világ. Tárgyalni és esetleg megegyezni Kerepesen elképzelhetetlennek tűnik.


Akkor hát feladjuk? – 31. rész – magyarságközpont (márc. 11.)
Franka Tibor (Kerepes város jelenlegi polgármestere) politikai előéletével kizárólag azért foglalkozom, mert szeretném megérteni, hogy miért van az, hogy jobban érdeklik az országos politikai események, mint a rá bízott település. Nemrég, egy helyi nemzetiségi fesztiválon büszkén mondta, hogy Kerepes a magyarság egyik központja lett, és ha a színpadról lenézve észrevette volna a tót népviseletbe öltözött pávakörösöket és a horicei cseh lánykákat, de talán még a székely gyerekeket is ide sorolnám, akkor rádöbbenhetne, hogy egy nemzetiségi fesztivál pont nem a magyarságról szól, hanem arról, hogy Kerepes nyitott a különféle nemzetiségekre. (A Franka előtti időkben egy ilyen nemzetiségi fesztivál színpadi hátterében látható volt az EU zászló is, mely a sokszínűséget szimbolizálja. Ilyen ma itt elképzelhetetlen.)

Franka Tibor kortársam, és abban meg tudunk egyezni, hogy kik voltak a híres focisták, amikor fiatalok voltunk, de a nemzeti érzés nála tapasztalt vértólulásos megjelenése számomra túlzás. Az, hogy valaki milyen nemzethez tartozik, születés kérdése, szülők kérdése, mondhatni, a véletlen szabja meg. Születhettem volna csehnek, németnek, szuahélinek vagy hottentottának, ez minden esetben csak az identitásomat határozza meg, amihez való ragaszkodást számon lehet kérni, de azért megkérdezhetem talán, hogy mit adott a haza, és mit vont meg tőlem.  ... mert a "haza" sok esetben csak hívószó (pontosabban:  behívószó), amit az éppen regnáló  uralkodó  kürtől unos-untalan, a saját érdekeit palástolva. Észre kell venni a különbséget!

Magyarnak lenni számomra azt jelenti, hogy az anyanyelvem magyar, és bármilyen más nyelvet ismerek meg, azon sose tudom magamat annyira találóan kifejezni, mint magyarul. Aztán meg a magyar történelem, amit jó lenne pártatlan forrásból megismerni, de sajnos minél inkább magyar az ember, annál magyarabb a történelme is, azaz az igazságok mindig nálunk vannak, legalábbis ez az elvárás. Mintha azt a drukker viselkedést követelnék rajtam, hogy azt gondoljam, hiába rúg több gólt az ellenfél, mégis mi vagyunk a jobbak. Csal a bíró, ellenszél van, lejt a pálya, és különben is minden ellenünk van, mégis dacolunk a kis népek óriási akaraterejével. Már az is siker, hogy egyáltalán fennmaradtunk egy olyan világban, ahol senki nem beszéli a nyelvünket, de még hasonlót sem; ételeinkért csak azok nem rajonganak, akik nem ismerik; és akkor még az olimpikonjainkról nem is beszéltünk, akik egy kis ország nagy olimpikonjai, és így tovább. Trallala!

Magyarságközpont Kerepesen? Ahol nyolcvan éve még mezítlábas tót gyerekek rohangáltak a poros utcákon, és döngölt padozatú osztatlan iskolai tanteremben tanultak meg magyarul? Ahol „Trianon” után a kitelepítéstől való félelmükben hirtelen megmagyarosodtak a tótok? Igaz, hogy a radosztnyikot (örömkalácsot) ma már piros-fehér-zöld nemzeti színű szalaggal tekerik körbe Kerepesen, de ebben inkább figyelmetlenséget látok, mint sem magyarkodást.

De hát különben is miért kell egy polgármesternek nemzeti kérdésekkel foglalkoznia, amikor még a környező településekhez képest is érezhető lemaradásban van a rá bízott település? Azért, mert a szívügye a nemzeti kérdés, ehhez ért, erről ír könyveket. 2006-ban, megválasztása előtt azt mondta egy társaságban, hogy ő nem ért a település vezetéshez, „azt csináljátok ti, én majd megyek politikai kapcsolatokat keresni”. Ez egy racionális gondolat volt, de később mindent saját maga akart megoldani. Példa erre, hogy amikor a Szilas Tér Egyesület nevében együttműködési szerződést akartam az önkormányzattal kötni, akkor fogta a papírt, és elolvasás nélkül aláírta. Mondtam neki, hogy ez egy tervezet, amit be kellene nyújtani a testület elé, megvitatni, de ezt valahogy nem értette. Úgyis ő dönt, és úgyis az lesz, amit ő akar, de hát ez nem így működik hivatalos környezetben.


Akkor hát feladjuk? – 30. rész – Franka Tibor (márc. 5.)
Valaki azt mondta Kerepesen, egy helyi választási gyűlés után, hogy jó lenne, ha jönne már valaki, rendes ember, „aki mögé beállhatunk”. Eszébe sem jut, hogy partner lehet, hogy meghallgatják vagy kipróbálják, hogy mit tud. Helyette jó szolga akar lenni, egy rendes vezér cselédje, mint amilyen öreg Bence a Toldiban. Vagy más megközelítésben: várja a Messiást, aki természetesen minden létező problémát meg tud oldani, sőt még a zord embereket is meg tudja lágyítani, az erkölcstelenből erkölcsöset faragni, a butából okosat csinálni.

A vidéki lakosság manapság még nem polgármestert, azaz a polgárok mesterét, hanem gazdát választ. Effajta függőséghez van szokva. Franka Tibor egy szegényparaszti család sarja, aki fiatal korában már közéleti tehetséget érzett magában, és megpróbált pesti értelmiségivé válni. Nem sikerült neki, újságíróként csak a második vonalban kapott helyet, a könyvei nem fogytak, véleményét a városiak durvának tartották, és be kellett látnia, hogy konzervatív nézeteivel csak falun érvényesülhet. Egy nemzeti romantikával átitatott íróember, akinek gyermekkori kötődése van Kerepeshez, tehát hazatér, és máris az érdeklődés középpontjába kerül. Itt nem követeli senki a piacgazdaságot, a jogállamiságot, az gazdasági élethez való hozzáértést. Antiszemitizmust éberen vigyázó emberek sincsenek, és a lakosság megszokta az elmaradottságot. Itt nyugodtan lehet valaki konzervatív magyar, legfeljebb a tótok és németek ivadékai megmorogják, de a gazdai mivoltját tiszteletben tartják. Itt nincs rivalizálás a vezetők között, mert nincs más alkalmas vezető, aki a lakossággal el tudná hitetni, hogy mai világ, benne a jogállamiság annyira igazságtalan, hogy ma Petőfit terrorista gyanúval elítélnék.
 
Franka sűrűn hangoztatott politikai szembenállása a kommunista rendszerrel – annak idején – egyetlen alkalomra korlátozódott. Fiatal korában egy ünnepi mulatozás után hazatérve valahonnan leszedtek egy magyar zászlót, és azt egy Krisztus szoborra tűzték ki. A politikai rendszer stupidságára jellemző, hogy bejelentésre kijött a rendőrség, és nem részeg huligánok randalírozásának, hanem politikai akciónak könyvelték el az esetet. Franka hét hónap felfüggesztett börtönt kapott. A próbaidő letelte után maga a vád képviselője kérte – dicsérő szavakkal – a bíróságot, hogy törölje a kirótt büntetést - a fiatalok megbánására és példás magaviseletére hivatkozva. Azaz Franka politikailag tiszta lappal indulhatott a jövőbe. Érdekes fordulat, hirtelen mintha fontossá vált volna, hogy ne legyen folt a politikai múltján. Pár év múlva bekerült a Magyar Hírlaphoz újságíró gyakornoknak.

Fiatalabbaknak tudniuk kell, hogy ez a Minisztertanács politikai napilapja volt, azaz a legfelsőbb pártellenőrzés körébe tartozott. Ez idő tájt újságot csak az MSZMP hozzájárulásával lehetett írni, akárcsak egy üzemi újság szintjén is. Viszont a hetvenes években a Pártba belépni a gyakornoknak nem volt kötelező. Franka sem lépett be, így csak egy gyakorlott újságíróval együtt jegyezhette írásait. Ilyen volt például Havas Henrik, akivel sokáig együtt dolgozott.  Németh Pétert, a mai Népszava újságíróját váltotta a KISZ-titkári poszton a Hírlapnál.

Később szocioriportokat bíztak rá, melyekkel alsó szintű vezetőket lehetett fricskázni, provinciális társadalmi konfliktus helyzeteket feltárni, de érdekes módon még egy Miklós Imre egyházügyi államtitkárral folytatott riportot is lehet tőle olvasni. No, hát itt erőteljesen vissza kellett fognia magát, mert tudvalevő, hogy vallásos neveltetésben részesült, és az államtitkár elvtárs nem volt éppen klerikális.
 
De talán a politikai múltnál is érdekesebb, hogy hogyan tudhat egy politikai újságíró egy falut irányítani…


Akkor hát feladjuk? – 29. rész – nemzeti Kerepes (márc. 2.)
Mostanában többen foglalkoznak Kerepes múltjával, leginkább képeket és újságcikkeket gyűjtenek, és tesznek közzé. Érdekesek ezek a képek, de nem visznek közelebb a kérdések megválaszolásához. Például milyen társadalmi változást okozott, hogy a nem is olyan régen még háromezer lakosú tót faluból pár évtized alatt tíz ezer fős magyar város lett? A helyi társadalommal a kerepesi könyvek sem igen foglalkoznak, bár a Franka Tibor által jegyzett „Kerepes város” című könyvben már találtam vélekedéseket a kerepesi emberekről, ámbár ezek egyszerű személyes élmények alapján íródtak, s mint ilyenek, szubjektívek.

Húsz éve lakom Kerepesen, és azt tapasztalom, hogy eme kis idő alatt is olyan a változások történtek, ami nem volt várható. Például Szilasliget a 2000-es évek elején urbánus fejlődési jeleket mutatott, mára a Meseliget óvoda környezete a legkonzervatívabb szavazókör lett. A szilasligeti szürke állomány valahol elveszett. Ugyanakkor az ultra konzervatívnak kikiáltott Templom utcában igencsak megszaporodtak a változást akaró emberek. A Wéber Ede parkban észlelhetően csökkent az urbánusok befolyása, mintha itt is a fő szellemi vonulat kezdene dominálni.

Mit is értek fő szellemi vonulaton? Nem csak Kerepesen, hanem országosan is a nemzeti konzervatívizmus dívik, valószínűleg ez egy revansista hatás a Kádár-rendszerben kirekesztett romantikus nacionalizmussal szemben. A „munkáshatalom” internacionálisan gondolkodott, a népek barátságán, azon az alapon, hogy a munkásosztály helyzete mindenütt azonos, és közös ellenségük a burzsoázia, mely nációtól függetlenül elnyomja a munkásokat. Tehát a szocialisták szerint nem a népeknek, nemzeteknek van egymással bajuk, hanem a munkásosztálynak a burzsoáziával.
 
A magyar munkásosztály csak a XX. századra alakult ki, és a főleg földalatti mozgalmi vezetés nem tudta az internacionalizmus magját elhinteni. A magyar parasztot márpedig arra nevelték, hogy a haza védelme elsődleges feladata, s ha kell, vérét kell adnia érte. A magyar paraszt nemzeti zászlóval vonul be a hadseregbe, és ha a család megkapta a gyászjelentést, a bánatot a haza oltára előtt levezetik. De vajon kiért halt meg az illető?  A hazáért? Mondjuk, igen, ha a hazát megtámadták. De mi van akkor, ha a haza támadott!

Szóval nekem az a véleményem, hogy mindaddig tartozunk a hazának az ő megbecsülésével, ameddig bennünket támogat és nem elnyom. Csak hát a magyar nép mindig is elnyomás alatt volt, mind a paraszt, mind a munkás, és ma már az értelmiség is.

Kerepes lakói között harmadgenerációs diplomás nem sok lehet, az elsőgenerációsok száma viszont az országos átlagnál alig kevesebb. A származás miatt valószínűleg nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a lakosság többsége paraszti gondolkodású. Lehet, hogy iparos vagy munkás, mert kitanult egy szakmát, de az évszázados gondolat a fejben vajmi keveset változott. Vagyis emberünk hozzászokott, hogy van a gazda (földesúr), akinek feltétlen engedelmességgel tartozik, ugyanakkor a gazdához fordulhat segítségért, ha bajba kerül. Utóbbiért persze hálával tartozik, de a gazdát különben sem illik kritizálni, mint ahogy a tekintetes urakat sem.

Tehát szervilis társadalomban élünk, amire 1990-ben ráeresztették az elemzős-vitatkozós, pluralista lehetőséget. Mit tesz ma, akinek megengedték, hogy hallassa szavát? Panaszkodik vagy otrombán támad, embere válogatja. Arra nevelték, hogy a vitatkozás valamiféle veszekedés, amit el kell kerülni, így rövid úton elintézi a kritikát. Jól odamondogat, és ha kiadta a mérgét, megdicsőülten távozik. „Legalább megmondtam a magamét”, dicsekszik otthon, ahol álmélkodva hallgatják a hőstettet. Ius murmurandi, a mormogás joga megvan, de erről már írtam.
 

"Kerepesi szlovák nemzetiségi hagyományok"  videó film a YouTube-on (febr. 24.)
Az Emberi Erőforrások Minisztérium pályázatára készített videó film a Kerepesi Hagyományőrző Pávakör  Egyesület tevékenységi keretein belül készült .

A felvételeket készítette és a filmet szerkesztette Sinkó György, a hozzáértő "konzulens" Zombori Hubertné.

 A film két részben került fel az internetre. (A képekre kattintva letölthető.)



Akkor hát feladjuk? – 28. rész – kerepesi nemzetiségek (febr. 20.)
Kerepes régi település, amely az 1600-as évek végére elnéptelenedett. Először németajkúak jöttek ide, majd 1715-től tótok. Lassan egy három nyelvű – magyar-német-tót – falu alakult ki. Aztán a németek el-eltünedeztek, valószínűleg nem elégítette ki őket az itteni megélhetési lehetőség, és elmentek oda, ahol kedvezményeket kaptak.

A németeket sok helyre csábították, mert több szakmához értettek. De csak addig maradtak az új helyen, amíg kedvező feltételeket kaptak, aztán onnan is tovább álltak. Így történhetett, hogy jellemzően szétszóródtak az országban.
 
Míg Kerepest az 1700-as években elsősorban a németajkúak uralták, elég keményen követelve a nemzetiségi önállóságot, addig az 1800-as években olyan mértékben tűntek el, hogy 1880-ra a lakosság 70-80 % tótnak vallotta magát. A beszélt közösségi nyelv is tót volt, bár magyarul szinte mindenki tudott. Ez tartott kb. 1920-ig, utána a trianoni békediktátum következményeitől való félelem hatására magyarnak vallották magukat. De természetes módon is asszimilálódtak, így a harmincas években már inkább a kétnyelvű családok voltak jellemzőek Kerepesen.

Az itt maradt németek „eltótosodtak”, ami egy szakirodalmi kifejezés, német nemzetiségi történészek is használják. Valószínűleg az történt, hogy oly mértékben kerültek kisebbségbe, hogy nem volt más választás, mint a tót környezetbe való beolvadás. Forró Józsefné („Forró Marika néni”) szerint voltak németek által lakott házak az 1930-as években, de ez mások által nem nyert megerősítést. Tény, hogy a német kultúrának, szokásoknak Kerepesen ma nincs nyoma; sem tárgyak, sem szokások, sem énekek stb. nem maradtak fenn.

A magyar-tót vegyes korszak az ötvenes évekig maradt meg. Akkor még az idősek jórészt népviseletben jártak Kerepesen. Pestre persze már nem lehetett népviseletben menni dolgozni. Elsősorban a férfiak jártak munkába, igazából ami azt jelentette, hogy nappal városi öltözetben voltak, de hazatérvén átöltöztek népviseletbe. Hát, hogy aztán ez mindenkinél így volt-e, az nem biztos. Erre utal, hogy vannak családfotók, ahol a feleség és a gyermek falusi viseletben, a férfi meg városiban mutatkozik.
 
A Kádár-korszak (1956-88) ugyan átformálta a városi életet, de nem mert a falusi szokásokhoz nyúlni. Meghagyták a vallási alapon működő életvitelt és az ahhoz szervesen illeszkedő hagyományokat. Nemzetiségi kérdés nem létezett, illetve az internacionalizmus szellemében ennek különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak.

A hetvenes évek Magyarországát a nyugatra kacsintás jellemezte. Enyhült a forradalmi munkás hevület, és meg kellett engedni a múltra való pozitív emlékezést. Az országos mozgalom keretében Kerepesen is megalakult a helyi Pávakör 1975-ben. Céljuk mind a tót, mind a magyar népi hagyományok felelevenítése dalban, táncban, viseletben, ételekben és használati tárgyakban.

A nyugati polgári demokráciák idegenkednek a nacionalizmustól. Különösen Kelet-Európától rettegnek, mert miközben a németek és a franciák közeledni tudtak egymáshoz, az itt élő kis népek mind a mai napig hajlamosak a történelem folyamán összeszedett szomszédsági sérelmeiken lovagolni. Magyarország úgy gondolja, hogy a trianoni békediktátum miatt jogos az elégedetlensége a szomszédok irányában. Tüntetőleg hangsúlyozni akarja, hogy mindent megtesz az itt élő más nemzetiségű kisebbség érdekében. Már-már komikus a buzgalom, mert a pozitív diszkrimináció odáig jutott, hogy a nemzetiségi önkormányzatok nem csak a helyi nemzetiségi ügyekbe (megbecsülés, nyelvhasználat stb.), hanem mindenbe beleszólhatnak, sőt vétójoguk is van. Ez így nem más, mint kétszeres hatalom olyan értelemben, hogy aki valamely nemzetiséghez tartozónak érzi magát, magyar állampolgárként és nemzetiségi polgárként is érvényesítheti akaratát.

A másik gond, hogy a nemzetiséghez való tartozás jogosságát senki sem vizsgálja, így mindenki azt mond, amit akar. Nekem furcsának tűnik, ha valaki – legalább konyhanyelvi szinten – nem beszéli az anyanyelveként feltüntetett nyelvet. Mert, hogy az anyanyelv ismerete az, amitől valaki annak a bizonyos nemzetiségnek a tagja. (Például, ha valaki nem tud magyarul, az nem magyar, legfeljebb magyar állampolgár…) Persze mondhatni, hogy egy korábbi soviniszta korban kényszerűen asszimilálódtak az illető felmenői, mert tiltották a saját nyelvhasználatát, és ezt kell most ellentételezni.

Aztán meg azt sem szabad elfelejteni, hogy egy-egy nemzetiségi önkormányzat létszámtól függően kap pénzbeli támogatást az államtól. Minél többen vallják magukat valamely nemzetiségihez tartozónak, annál több a juttatás. Ez mindaddig jogos lehet, ameddig anyanyelvüket használva hozzák elő a kulturális múltjukat.

Kerepesen három nemzetiségi önkormányzat van, ezek közül a roma – szerintem – nem nemzetiségi, de kulturális mássága miatt sorolhatjuk ebbe a csoportba, más nem lévén. A kerepesi tótok, akik magukat tótként tartják számon, szlovák nemzetiségűek, mert politikailag a „tót” szó ma nem korrekt. Van önkormányzatuk, nem élnek vele vissza. Kerepesen száz körüli „tót” ember van, ezek közül csak néhány igen idős ember tudna arra a kérdésre válaszolni tótul, hogy hogyan érzi magát, és mivel tölti a napjait. Tót dalokat persze tudnak, el is éneklik amúgy „kerepesiesül”, amit az irodalmi nyelvet beszélő szlovákok nem mindig értenek meg. Legalábbis sok kifejezésben nem egyeznek. Régi tárgyak vannak, régi emlékek is, mert 1880 és 1950 között a kerepesi tótok létező és meghatározó emberek voltak a településen.

Más a helyzet a németekkel. Az 1700-as években kialakult kerepesi német hegemóniának semmi nyoma. Amikor pár éve erős propaganda mellett kezdték megszervezni a német önkormányzatot, eleinte senki nem akart jelentkezni, még a német nevűek sem. Aztán ügyes ráhatásokkal, program szervezéssel, juttatások ígéretével kialakult egy háromszáz fő körüli társaság, akik ma a bázist alkotják. Közülük csak néhányan beszélnek németül, így egy német nyelvű újsággal nem tudnának mit kezdeni. (Állítólag több tót is van közöttük, illetve kettős családból származó.)

XX. századi német és magyar történészek  szerint két Schwabenzug volt, de egyik sem Pest környékére irányult, hanem jóval délebbre. Ráadásul az első vonulat (1722-23) szinte teljesen elpusztult a török betörés és egy pestis járvány közepette.  A svábok száma 23 ezerre esett vissza. (Agárdi Ferenc: A svábok bejövetele).  A második vonulat (1765-71) Mária Terézia nevéhez fűződik, és a Bánátba irányult. 

Tehát a két nagy bevonulást nem lehet Kerepessel összefüggésbe hozni, pláne nem 300. évfordulót tartani.

Kerepesi német kulturális hagyományok nincsenek, így ma Németországból importálják az egyes elemeket. A zenében mindent németnek tartanak, ami háromnegyedes ütemű. Például egy magyar operett sramliszerű slágere is a német zenei hagyományt gyarapítja Kerepesen. Persze, lehet mondani, hogyha a szlovák népi kultúra összeforrhatott a magyarral, mégis autentikusnak tartjuk, akkor a németet miért nem? Hát azért nem, mert ez utóbbi huszadik századi polgári összefonódás, aminek nem sok köze van a népiességhez.

Egy-egy nemzetiségi csoport tevékenységének autentikus volta örök vita tárgyát képezi. Kerepesen meg-megmorogják  mind a németeket, mind a tótokat. Tény azonban, hogy az általuk szervezett programok igencsak színesítik a helyi közéletet. A művelődési házban és a különféle helyi fesztiválokon fontos szerepet játszanak. A nemzetiségi önkormányzatok ilyen módon közönségcsalogató, ebből kifolyólag közösségépítő munkát végeznek.


Akkor hát feladjuk? – 27. rész – Kerepes (febr. 10.)
Kerepes közéletét 2003 óta követem, az utóbbi években inkább már csak a háttérből, előtte azonban aktívan. Két kerepesi civil szervezet (Pátria, 2004, és Szilas Tér, 2007) alapítása fűződik a nevemhez, eljártam és szakértettem a Hungaroring zajügyében, újságot szerkesztettem (Civil Iránytű, 2004-2006, 2011), próbáltam egy települési fórumot létrehozni (Kerepesi Kerekasztal, 2012), majd miután láttam, hogy a bajok mélyebben gyökereznek, mint ahogy azt sokan gondolják, tulajdonképpen visszavonultam a helyi közélettől. Pontosabban áttértem egyes helyi események megörökítésére és Kerepes múltjával kapcsolatos kutatásra. (Közben jó néhány videó tudósítást készítettem a SzilasTV és más vállalkozók részére vállalkozási alapon.)
 
A Kerepesi Plébánia megbízásából filmet készítettem a Szent Anna templom centenáriumi ünnepségére (2012), mely DVD-n került kiadásra, majd a Kerepesi Pávakör égisze alatt „Kerepesi szlovák nemzetiségi hagyományok” címmel egy 90 perces filmet (2018), támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma volt. Pár éve felkértek, hogy a Kerepesi Pávakör tevékenységét videózzam, fényképezzem, civil munkaként.

Rangra, pozíciók betöltésére sose vágytam. Ennek ellenére az elmúlt 16 évben rengeteget dolgoztam civilként a helyi közélethez kapcsolódóan, patetikusan szólva „tettem Kerepesért”, de szándékosan nem reklámoztam a tevékenységemet, mert arra voltam kíváncsi, hogy a munkám érdekel-e valakit. (Érdeklődést nemigen tapasztaltam, leszámítva a lájkolást a Facebook oldalakon. A kerepesi hivatalok agyonhallgattak, mint ahogy sok szorgalmas ember Kerepesért folytatott több évtizedes tevékenységét is. Itt csak a vagdalkozók, a botrányhősök és a csinovnyik lelkű emberek kerülnek reflektorfénybe.)

Mondhatnám, hogy ennyi idő alatt sikerült megismernem Kerepest, de nem mondom, mert csak egy lépéssel jutottam közelebb ahhoz, hogy a bajok okára rátapintsak. Nem olyan könnyű dolog ez. Pár éve tanulmányozom a Kerepesről megjelent régi sajtót is, igen érdekes írások és képek jönnek elő, de ezek sem egyszerűsítik le a következtetések felé vezető utat, sőt azt mutatják, hogy behatóbban kellene az ország történelmével foglalkozni. Kerepest megérteni csak úgy lehet, hogy elhelyezzük szellemileg Magyarországon.

Hát azért eredmények vannak, de óvatosan kezelendők, mert arra is kell ügyelni, hogy emberek ne sértődjenek meg, ha az őseiket kritikával illeti az ember. Ugyanis annak oka, hogy ma Kerepes egy fejlődésben megrekedt településnek tűnik, a múltban keresendő. Társadalmi és ennek következtében gazdasági lemaradásról van szó, tudati fáziskésésről, közgondolkodási anakronizmusról. Egy óriás faluról, melynek nincs szellemi vezető rétege, mondhatni: Kerepesnek nincs feje.

Fej nélküli, torzó bábu; falunak aggastyán, városnak újszülött. Egy tízezres nagyságú test elképzelés nélkül topog egyhelyben. Nem tudni, akar-e itt valaki valamit… A „miért nem haladunk előre” kérdésre többnyire az a válasz, hogy „ez Kerepes…, itt nem lehet”. Az nem jut senkinek az eszébe, hogy valamit rosszul csinál.

A jórészt szegényparaszti származású vezetők és a lakosság nagy része nem értik az önkormányzás lényegét. A mai polgármester (ex politikai újságíró) a rögeszméjét, a magyar nemzethez tartozás fontosságát sulykolja a kerepesi lakosságba, ezt tekinti fő feladatának, ezzel szemben a lakosság komfortos városi szolgáltatást biztosító szakképzett főgondnokot szeretne a polgármester személyében.

Az önkormányzás és a településüzemeltetés két külön dolog. Az önkormányzás lényege az önállóságra való törekvés, a helyi viszonyoknak leginkább megfelelő módon történő kormányzással. Az önállósághoz pénz kell, működőképes helyi gazdaság, fejlődést akaró szellemiség, valamint aktív lakossági hozzáállás. A magyar viszonyokra jellemző politizálás – melynek lényege a politikai szekértáborok közötti hitviták – kerülendők, mert megosztó jellegűek, és elveszik a lakosság energiáját, amit a településbe fektetne.
 
A településüzemeltetés gondosságot és szakismeretet igényel. A felső vezetésnek csak akkor szabadna ilyesmivel foglalkoznia, ha probléma adódik a működéssel. Máskülönben a polgármester napi teendői közé nem tartozik. Ellenben foglalkoznia kellene Kerepes gazdasági életével, ami jelenleg nullának vehető.

Kerepes legnagyobb problémája, hogy a szegényparaszti származású vezetőktől idegen dolog a kapitalizmus, márpedig a polgári demokrácia enélkül nem értelmezhető.


Akkor hát feladjuk? – 26. rész – népszavazás (febr. 6.)
Ha valaki ezek után azt gondolja, hogy nem vagyok híve a demokráciának, téved. Kizárólag a demokrácia doktriner alkalmazásával van bajom. A képviseleti demokrácia jó dolog, de azért már nem lelkesedem, hogy egy tömeges demokratikus véleménynyilvánítás eredménye kötelezően alkalmazandó legyen.

A nép mindenhatóságával óvatosan kell bánni, mert az emberek nem eléggé tájékozottak ahhoz, hogy felelősséggel és jól dönthessenek. Aztán meg egyre terjed a populizmus, melynek megjelenési formája, hogy a társadalmi valóságot az egyszerű ember egyszerű észjárásához igazítják, és célzott információt gyártanak neki, azaz megtévesztik.

A mai demokrácia felfogásról nekem mindig az a Woody Allennek tulajdonított szlogen jut eszembe, miszerint nem érdemes idiótákkal vitatkozni, mert akkor lesüllyed az ember az ő szintjükre, ahol ők a profik, és ott már legyőznek a rutinjukkal. A politika és az azt befolyásolni akaró média pedig erre az alacsony szintre süllyedt: célja, hogy fekete-fehér igazságokat sulykoljon az emberekbe, akik különben sem tudnak mit kezdeni ambivalens vagy sokszínű dolgokkal. A plurális megközelítés ismeretlen Magyarországon.

Tehát a politikus és a közegben működő média célja ugyanaz: az emberek eszével felfogható köznyelvi kifejezéseket használva egyértelműen valamely politikai hitvilághoz vagy oldalhoz kötni az eseményeket vagy fogalmakat.

Azt nem állítom, hogy az emberek annyira ostobák lennének, hogy mindent el lehet velük hitetni, ami belefér a világnézetükbe, de ez a folyamat nem racionális, hanem olyan, mint a reklám befogadása: ha sokszor mondanak valamit, előbb-utóbb befészkelődik az agyakba. Még a legintelligensebb ember sem tud teljesen védekezni a propaganda módszerekkel szemben, valamilyen mértékben fertőződik.
 
De lehetséges, hogy sokan nem hisznek sem a politikusoknak, sem a médiának, de hisznek a szavahihetőnek tartott embereknek, akik persze nem semlegesek. Tehát nagyon könnyű valamely oldalra eltolni a véleményt. Ez a célja a népszavazást kezdeményezőknek is, akik nyilvánvalóan az ő oldalukra akarják állítani a szavazókat. Olyan népszavazásról nem tudok, ahol – a rendszerváltás óta eltelt időszakban – azért tették volna fel a kérdést, mert nem tudták eldönteni, hogy melyik választ tartják helyesnek, és ezért nagy tisztelettel érdeklődnek a néptől. Helyette a népszavazások a hatalmi csatározás projektjei lettek.

Kerepesen az önállóvá válás óta két népszavazás volt. 2004-ben néhány képviselő és civilek (Pátria) kezdeményezésére két kérdésben kellett dönteni. Az egyik arról szólt, hogy akarják-e, hogy a tervezett településközpont területén lakások is épüljenek (a kiszivárgott terv szerint 352 lakásról volt szó), a másik kérdés, hogy a Szilasligetre tervezett településközpont területén legyen-e a polgármesteri hivatal. Az első kérdés volt az igazi, azaz a szilasligeti nagyrét beépítés elleni védelme. A másodiknak kifejezetten taktikai célja volt. Azt tudni kell, hogy a lázadó terület akkoriban Szilasliget volt, és félő volt, hogy az ős kerepesieket nem fogja érdekelni, hogy a szilasiak újabb lakótelepet kapnak-e a nyakukba. Viszont számukra evidens, hogy a központnak Kerepesen kell lenni. Féltékenységükre apellálva került be kérdésnek, hogy akarják-e, hogy Szilasligeten legyen a polgármesteri hivatal. Nyilván, hogy a kiírók erre is „nem” választ akartak.
 
Hozzá kell tenni, hogy ez a népszavazás tulajdonképpen az akkori helyi hatalom ellen szólt, annak hozzá nem értő és kirekesztő természete miatt. No, és a feltételezett korrupció ellen, amit a buzgó beépítések váltottak ki.
 
A 2018-as, szintén szilasligeti nagyrét témájú népszavazás ennél már kissé bonyolultabb kompozíció volt. A polgármester 12 évi regnálás alatt nem tudott kitalálni semmilyen fejlesztést. A település bevételét jelentősen nem tudta növelni. A könnyelműen felvett „hitelt” visszafizette az állam, így tőle nem volt várható semmilyen kegy, maradt az EU-pénztárca, amiből majdnem ingyen sikerült bölcsödét építeni, faluházból faluházat rekonstruálni, majd óvodát fejleszteni, utat burkolni. Mindenki tudja, hogy ezekhez csak egy átlagos pályázatfigyelés szükséges, nem komoly teljesítmény az európai adófizetők pénzét költeni. 

A Franka-féle emlékművek (trianoni, országzászló, Szabó Magda pad, ajtók) megtestesült politikai üzenetek, művészietlen alkotások, ezekkel még csak dicsekedni sem lehet. Valami jele kell, hogy fennmaradjon a Franka-korszaknak, kitalálták hát egy monstre orvosi rendelő építését a szilasi rét közepére. Ugyan van több rendelő is, igaz, hogy nem tízezer emberre méretezett, de a lakóhelyekhez közeli elhelyezkedésük szempontjából kiválóak. Valamiért nem kerültek felújításra…

Az orvosi rendelő kiváló hívószó a politikában, ellenezni nem szép dolog, így aztán aki nem akarja, azt ki lehet kiáltani a nép ellenségének. Ennek ellenére a helyi baloldal kiküzdött magának egy népszavazást 2018-ban. Kerepesen és Szilasligeten nem sok természetvédő van (talán két tucatnyi…), de a népszavazás hírére megszázszorozódtak. Még az is meg akarta védeni a fákat, aki 2004-ben a nagyréti településközpontról koncepciós terveket hagyott jóvá.

Nagyon egyszerűen szólva ez is egyfajta hatalmi megmérettetés volt, ami döntetlen körüli eredményt hozott, és a világon senkit semmire sem kényszerít. Népszavazás, birkózás a hatalomért, nem több ennél…


Akkor hát feladjuk? – 25. rész – machiavellizmus (febr. 1.)
A mai Magyarországon (de mintha világjelenség is lenne) a politikai cinizmus oly mértékben hatalmasodott el, hogy egyre többen ismernek rá a Machiavelli nevével fémjelzett tanokra. Az ok részben az lehet, hogy – véleményem szerint – a nyugati demokrácia a gyakorlatban eljutott egy olyan fokra, ami már lassít(hat)ja a fejlődést, pontosabban a helyes döntéshozatalt nehezít(het)i. Az USA-beli „political correct”-ség különben is édeskés szirupként hat Magyarországon, de mintha mára már ott is rájöttek volna az entellektüel-szerű, finomkodó elméletek tarthatatlanságára. Szép dolog a demokrácia, de nem kéne mindenkinek beleszólnia, mert ettől lassul a teve, és a karavánnak haladnia kell.

Mi van Kerepesen? Itt is a finomkodás hódít? Nem, Kerepes hiába fekszik egy európai fővárostól pár kilométerre, falu a javából, annak ellenére, hogy 2013-ban városi rangot kapott. Amikor 1999-ben ide költöztem, s elolvastam a helyi újságot, a „nagylöttyös indulat” kifejezés ugrott be Karinthytól. A helyi választás előtt röplapok jelentek meg a postaládákban, néhány önjelölt igyekezett lejáratni más önjelölteket, természetesen a saját nevét nem közölve. Persze egy faluban azonnal kiderül, ki írogat a másikról, de ha nem írja alá, nem lehet perelni. Mások lejáratásához nem kell Machiavellit olvasni, elég az ősi magyar gyűlölködés (turáni átok) és kirekesztés: ha kiejtem, rá nem szavaznak, több jut nekem.

A rendszerváltás lehetővé tette, hogy a nép egyszerű gyermeke is hatalomra kerülhessen. Alacsony szellemi és szociális környezetből hirtelen vezetővé válnak emberek, akik családjában nem volt senki vezető állásban. Nekik mindig parancsoltak, mint Lúdas Matyinak, most viszonozni gondolják az elnyomást. A revans vágy a zsigerekben van kódolva. Aztán jó részük bizonytalan az emberek irányításában. Nem tudja, mit kell tenni, hogy például polgármesterként vezetni tudjon egy települést, vagy egy képviselő-testületet. Vegyük elő hát a jó öreg Machiavellit, aki több száz évvel ezelőtt már tudni vélte, hogy mit kell tennie a fejedelemnek. Azaz, hogy mi a hatalomgyakorlás megfelelő módja…

A mai – demokratikus – világba ültetve a következőképpen vélekedem: gondoljunk csak bele, mi történne, ha a lakosság a legokosabb helyi embereket választaná meg helyi képviselőnek, és ezeket beültetnék egy terembe, hogy megvitassák a település jövőjét? Hát akkor ezek az emberek előbb-utóbb presztízsvitákat folytatnának egymással, bizonygatva, hogy ki az okosabb.  Az ilyen viták lelassítják a döntéshozatalt, sőt rossz döntéseket eredményezhetnek.

A helyi okosok gyülekezete előbb-utóbb csődbe vinné a települést, mert rivalizálnak, így nem fognak egymásnak gesztusokat tenni. Machiavelli tanácsa szerint pedig elsősorban hízelgéssel lehet előbbre jutni. Tehát az önállóan gondolkodni tudó egyéniségek megválasztását kerülni kell. Ez mára kikristályosult megoldás Magyarországon. Például hozzáértő egyének keresése helyett a polgármester-jelölt csoportot szervez magának, ahol minden tag szürke eminenciás, és csak annak köszönheti hatalmi pozícióba kerülését, hogy a vezetőhöz tartozik. Önállóan nem jutna semmire, viszont nagyon tud hízelegni.

A ma Magyarországon, de mintha a világ más részein is a vezérelv látszana győzni, vagyis „válasszunk egy erős vezetőt, és álljunk be mögé”! Szó nincs semmiféle hozzáértésről, demokratikus kiválasztódásról, csak erővel és behódolással lehet előre jutni. Úgy tűnik…

Sokan úgy magyarázzák, hogy egy enyhe diktatúra jótékonyan hathat a fejlődésre, mert kevesebb a visszahúzó erő. Csak ezzel az a baj, hogy a kezdő diktátor nem tud megállni, még ha akarna is, egyre jobban belesodródik a megszorító-gyűlöletkeltő politizálásba. Jórészt a hízelgők teszik ilyenné… Azaz Machiavellinek igaza lehet.


Akkor hát feladjuk? – 24. rész – akciós grillcsirke (jan. 28.)
Pár napja a csömöri Auchanban vásároltam. Gondoltam, veszek egy grillcsirkét. A korábbi helyén, a kiszolgálópulton nem volt látható, ellenben arrébb pár méterrel műanyag dobozokban sorakoztak a sültcsirkék. Komótosan toltam a bevásárlókocsit abban az irányban, ahol már egy vásárló válogatott. Hirtelen jobbról elviharzott mellettem egy ember, odarohant a csirkékhez, majd a válogató ember kezdte testével takarni a pultrészt, ahova balról egy termetes asszonyság érkezett. Néhány másodperc alatt pár ember hozzáférhetetlenné tette a pultot, fogdosták a dobozokat mérlegelve, hogy melyiket vigyék. Enyhe dulakodás kezdődött felnőtt emberek között. Harc a grill csirkéért.

Nem akartam beszólni, de annyira felhúztam magamat a látványon, hogy kicsúszott a számon, hogy jó lenne, ha sorba állnának. Erre fel a testes asszony nekem esett a szájával, mit képzelek én, miféle sort akarok, mindenki vegye el, amit elér. Mint a disznók, amikor a vályúba öntik nekik a moslékot, úgy tülekedtek itt az emberek. Mikor hozzájutottam egy grillcsirkéhez, láttam, hogy mindössze 599 forintba kerül. Szokásos ára 1090 forint volt, tehát itt valami árcsökkentő akcióról van szó, és ezek az emberek kb. 500 forintért rendeznek tömegjelenetet.

Ilyen a társadalmunk, vagy inkább nagy része, a plebsz, de nevezzük őket Kisembereknek. Szóval Kisember pár száz forintért leveti minden erkölcsi gátlását, feledi tanult viselkedési kultúráját, és mintha az életéről lenne szó, dulakodni kezd. Ezért hiszek az evolúcióban, vagyis, hogy az állatvilágból származunk. Ősi ösztön motiválja a táplálékért való küzdelmet, a terület védelmét másoktól, és az erő fitogtatását másokkal szemben. Pár száz forint előnyszerzési lehetőség elég ahhoz, hogy kivetkőzzenek magukból. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen tolakodást a Kisember élelmességnek tartja, talán még dicsekszik is vele otthon, – lám, milyen ügyes vagy, hogy olcsó grillcsirkét szereztél, – mondja neki a család.

A Kisember a Facebookon persze jólnevelten viselkedik, minden ismerősét köszönti a neve napján, és képvirágokkal boldogítja. Ő a megtestesült jóság, cup-cup fazon, mindenkire tekintettel van mindaddig, amíg pár száz forintot nem lehet spórolni, mert akkor letipor mindenkit.

A Kisember, hiszen primitív vágyai vannak, az orránál fogva vezethető. Elég neki némi rezsicsökkentés, néhány tized százalékpontnyi kamatemelés ígérete vagy hasonló, hogy az ígérgetőt támogassa. Egoizmusa totális, mások nem számítanak, csak az, hogy neki egy kicsivel több jusson, és hogy ez meglegyen, a szavazófülkében arra fog szavazni, akitől az üveggyöngyöket reméli. Tipikusan plebejus szemléletű, pedig teljes jogú állampolgár, de tehetsége nem lévén – akarata meg pláne nem –, képtelen polgár módján viselkedni. Nincs meg hozzá a társadalmi tudata. Az ilyen ember sosem válik közösségi emberré, mert csak kapni akar, adni nem.  Meg is indokolja: ő szegény ember, őt mindig elnyomták, ezért joga van visszavenni abból, amit elszedtek előle. Egy-egy haszonszerzési akcióját élelmességének tudja be, és dicsőségként értékeli.

Számomra szánalmas ez az embertípus. Persze nagy részük nem tehet róla, hogy ilyenné vált. A huszadik század mindkét politikai vonulata termelte a szürke kisembereket, akik nem tudván egzisztenciálisan felemelkedni, így  polgárrá válni sem, megmaradtak alávetettnek és szegénynek, akik pár száz forintért dulakodnak az áruházban. (Hogy mit kellene tenniük? Sorba állni, és mindenkinek egyetlen darabot elvenni az áruból. Ezt már annak idején kitalálták: az "átkosban" mindenki csak egy fürt banánt vehetett el, hogy minél több embernek jusson.)

Nos, hát ez a réteg a „politikacsinálók” könnyű zsákmánya, hiszen könnyen kiismerhető és terelhető. Bonyolult összefüggésekkel nem érdemes őket traktálni, úgyse értik, viszont vevők már a „pár száz forintos” ígéretekre is. 


Akkor hát feladjuk? – 23. rész – „politikacsinálás” (jan. 23.)
Somolyogva nézem, hogy például Kerepesen a helyi képviselő választásokat megelőzően milyen nagy számban jelennek meg magukat lokálpatriótaként beállító emberkék, akik mindegyike feddhetetlen erkölcsi mivoltát bizonygatja. Úgy gondolják, hogy a választók elvárása velük szemben a magas fokú erkölcsiség. Ő „rendes ember”, állítja magáról, szemben az épp akkor regnálókkal, akik - úgymond -  mind aljas gazemberek: csalnak, lopnak és hazudnak stb.

Vagyis egy csomó „patyolatlelkű” ember igyekszik a hatalomba, miközben a nép a politikát alantas dolognak tartja. Ez olyan ellentmondás, mint amikor a férj a házastársi hűséget magasztalja a kupleráj felé vezető úton. Ahogy a kupiban nem lehet a hűséget gyakorolni, ugyanúgy nem lehet a politikában erkölcsösnek maradni.

Sosem fogom elfelejteni, egyik politikai státuszom során (egy önkormányzati bizottságban külsősként) rögtön egy olyan kedvezményes juttatásban részesültem, ami csak a képviselőknek járt, tehát nem volt szabályos. Vissza is akartam adni, de azt mondták, nincs rá mód, ez jár. Szóval ezzel kezdődött a rövid ideig tartó ottlétem.

Aztán Kerepesen is voltam külsős. Az első ülésre bejött a polgármester, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy tudnom kell, hogy ő hozott ide. Gazda kutyusa lettem volna, aki a gazditól kap jutalomfalatokat. Na, innen is gyorsan távoztam, valahogy a csaholás nem az én küldetésem. Dolgozni jöttem ide, nem szolgálni.

Szóval alsó fokon így kezdődik a politizálás. Mi lehet akkor felső fokon? Igen, az országos hatalom tetején ül a Legnagyobb Gazda, aki nagy jutalomfalatokat osztogat, persze nem a sajátját, hanem a közvagyont. A többiek csak kutyusok, ugrálnak a kondér körül, legalábbis ma ez van Magyarországon.

Tehát a szolgálók már megvannak…, akkor mit is kell csinálni, hogy a Nagy Gazda legfelül maradjon? Meggyőzni a népet, aki őt demokratikusan megválasztotta, hogy minden jó, amit csinál, illetve az elégedetlenkedőket elhallgattatni. Embereket érvekkel nehéz meggyőzni, az erkölcs meg ebben a témakörben nemigen számít, a hatalom és a pénz (vagyon) a mozgatórugók.

Az emberiség az egyenlősdi (demokrácia?) felé halad, időnként meg-meg állva. Ma már nem lehet csak úgy embereket megsemmisíteni, mint évszázadokkal ezelőtt. Harc, hatalmi harc ma leginkább civilizált öltözetben elfogadott. Hát ebbe a harcba csöppen bele a nép, az istenadta.
 
Elnézve a nép tájékozatlanságát és a negatív zsigeri érzésektől szabadulni akaró valóságfelfogását a helyzet riasztó. A néppel szemben sokszor profi politikacsináló csapat áll fel, mely a helyzet állandó elemzésével, és újabb és újabb ötletek kidolgozásával segíti a Hatalom helyén maradását. Falusi léptékben persze nem telik politikacsináló csapatra, elég, ha a vezető és környezete manipulálja az embereket. Az utóbbi évek magyarországi tapasztalata az, hogy a kevéssé iskolázott helyeken az emberek többsége alapvető dolgokban is félrevezethető. Ehhez a kelet-európai lélek különösen alkalmas.


Akkor hát feladjuk? – 22. rész – demokrácia (jan. 14.)
Mit is kellene feladni? – folytatom a címben feltett kérdést. Például hitünket a demokráciában. Életem első és második harmadában azt sulykolták belém, hogy a népuralom fontos dolog, hogy abból nem engedünk, mert mi vagyunk a nép, és nem tűrjük az elnyomást, a zsarnokságot. Hogy nincs szükség úri osztályra, de még urakra sem. Majd a dolgozó nép eldönti, mit akar, mert megvannak a képességei ahhoz, hogy irányítani tudja a társadalmat, tanították nekünk. A marxizmus vezette be a kizsákmányolás fogalmát, az aránytalan elosztást kritizálva.

Ma ott tartunk, hogy a marxista államok elbuktak. Ezzel szemben a kapitalizmus állva maradt, mert némileg tudta a hibáit korrigálni, és meg tudott újulni. Sőt, a polgári demokrácia beépítése után a nyugati kapitalizmusról azt lehet gondolni, hogy egy sokak számára elfogadható rendszer. A nyilvánosság felé történő nyitás, a sajtószabadság kiszélesítése fejlődési fokozat a szabadság terén. Mert hát a szabadság a polgári demokrácia egyik legfontosabb eleme.

A gond, ami körvonalazódik, hogy a demokratikus véleménynyilvánítások – amikor mindenki mindenbe beleszólhat – eredményeképpen károk keletkezhetnek a társadalom alakításában. Még az is előfordulhat, hogy úgy járunk, hogy a nép a rend védelme érdekében önmagát kezdi korlátozni. Persze nem ez a célja, de némi agymosás után keletkezhetnek rossz döntések (pl. brexit), ha a köznépre bízzuk a jövőt.

Már az előbbi feljegyzésemben is írtam arról, hogy az emberek a körülöttük levő világot leginkább érzelmi alapon ítélik meg. Nem mondom, hogy nem gondolkoznak (pedig ezt ma divat állítani), mert gondolkodnak bizony, de a ráció elsősorban az életben maradást és a boldogulást kíséri, a dolgok megítélésében azonban nem tudják magukat függetleníteni a szubjektív elemektől, pontosabban az érzelmektől. A XX. század a racionalizálásban elég 
messzire ment, viszont a materialista gondolkodás nem tudott igazán elfogadható választ adni az élet nagy kérdéseire, az ember keletkezésére, és az emberi élet céljaira vonatkozóan. Az evolúció elmélete nem elég érdekes, és dehonesztáló, hogy az Ember valamiféle alacsony rendű élőlény utódja lenne. Ez nem felel meg azoknak a képzeteknek, melyek az ember felsőbbrendűségét hirdetik, méghozzá annyira felül, hogy az mindenek feletti, tehát isteni eredetű. (Hogy mi is az az isteni eredet, arra már senki nem kíváncsi, el kell hinni, és kész.)

Szóval így válik a gondolkodás a hit foszlányává, és lesz a tipikus emberi viselkedés kárvallottja. Gondolkodunk, összefüggéseket fedezünk fel, egyre többet, de haladás leginkább csak a műszaki életben vagy az orvostudományban van, az emberiség nagy kérdéseire csak a hit ad magabiztos választ, a tudományos feltételezések – természetüknél fogva – óvatosak a maguk igazának propagálásában. Mondani sem kell, a magabiztos magyarázatok jobban megfogják az embereket, és a transzcendens alapon nyugvó hit egyenesen kívánatos számukra.

Az inga, mely az értelem és a hit között leng, ma a hit oldalán van, ellentmondva a XX. század fő gondolkodási vonulatának, a materializmusnak. Az emberek ma jobban hisznek a szép szavaknak, mint a racionális érveknek. Ebből fakad, hogy bármely ország népe ma jobban manipulálható, mint évtizedekkel korábban, annak ellenére, hogy az iskolázottság nagyot nőtt.

Úgy tűnik, hogy a demokrácia és a populizmus egy úton haladnak, márpedig a világ tele van bonyolult és nehezen megoldható feladatokkal. Káros azt hinni, hogy ezt a helyzetet csak rendpárti politikusok tudják kezelni, akik az intellektuális világ elvetésével erőből akarnak mindent megoldani. A nép imádja az erős vezéreket, és a mai világban hajlamossá vált megint diktátor típusú embereket választani. Történelmi tapasztalat, hogy ebből még soha semmi jó nem származott.


Akkor hát feladjuk? – 21. rész – média (jan. 10.)
A legnagyobb tévedésem a média szerepének megítélésében volt. 2004-ben még azt gondoltam, hogy az emberek ma már elég értelmesek ahhoz, hogy tényszerű közlésekből a társadalom számára hasznos döntéseket hozzanak, vagy ahhoz hozzásegítsék a vezetőket. „Népfelség”, akkor még hajlamos voltam azt hinni, hogy ez a fogalom létezik. A média pedig arra való, hogy tényeket közöljön, melyek alapján az okos társadalom a demokrácia égisze alatt gondoskodik a társadalom fejlődéséről.
 
Ma már erre azt mondják, hogy ez afféle liberális felfogás, és ezt ma divat pocskondiázni. Sajnos ez nem is annyira szabadelvű gondolat,mind inkább egy bőrfotelben képzelődő ember elképzelése. A 2004 óta eltelt idő alatt ugyanis nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a „nép” nem elemzi a mindenkori társadalmi helyzetet, hanem leginkább érzelmi alapon dönt. Tehát olyan bonyolult kapcsolatokat, mint például az életszínvonal és a beruházások, vagy a jólét és a tudás, nem képes megérteni, különben is nagyon távol áll tőle az elvont gondolkodás. Az emberek többsége csak az életét közvetlenül befolyásoló tényezőket értékeli. Ezért lehet olyan szemfényvesztéssel élni, mint a „rezsicsökkentés”, vagy a nyugdíjasoknak szóló különböző kedvezmények stb.

Kerepes sajátos helyzetben van a média szempontjából. Egy terebélyes falu és egy peremváros keveréke, ahol a falusi zártság és a betelepült megélhetési migránsok közömbössége keveredik. Ráadásul nemzetiségi falu egy nagyváros közelében. Tabu és apátia él egymás mellett. Paraszti maradiság és lumpen proletárság, a múlt képződményei. Kerepes ma maga a múlt, s a mai vezetőség még rá is rak egy lapáttal, amivel nagyon elégedett.
 
No, most akkor az a kérdés, hogy milyen hatással van a helyi szabad sajtó az ilyen településre? Azt gondoltam 2004-ben, bízva az emberek felvilágosultságában, hogy lesz vevő a szabad véleménynyilvánításra. Volt is, de nem sokan éltek vele. Zavaró tényező, hogy Kerepesen (de máshol is) azok nyitnak a közéletre, akik helyi vezetők akarnak lenni. Másképp miért is foglalkoznának közügyekkel, ez régen csak az urak dolga volt, később az elvtársaké, de hétköznapi ember nem vélekedett települési léptékben. Ezt gondolják, főleg az idősebbek. Így aztán a civil újságírók is bekerülnek abba a körbe, akikről azt gondolják, hogy „biztos ezek akarnak itt uralkodni…”, tipikus plebejus észjárással.
 
Aztán 2010 óta az történik az országban, hogy a kormánypárt rátelepedik a médiára, és anyagi erőfölényéből következően felvásárolja. Tehát közpénzből csinál magának propagandát, ezt ma lakájmédiának hívják. Az önkormányzatok is bértollnokokat foglalkoztatnak. Ha rajtam múlna, egy fillért sem adnék ilyen médiára. De hát az emberek megszokták a XX. században, hogy a média a hatalom kezében van, és a hír felülről jön, nekik itt, alul el kell azt hinni. Vagy ha nem, akkor nem nézik a helyi tévét, nem olvassák a szép-színes önkormányzati újságot. A pletyka viszont terjed a hagyományos módon, és ma ott tartunk, hogy az igazmondást tekintve „jobban teljesít”, mint a helyi média.
 
Persze ha most valaki azt mondja, hogy mit akarok én a helyi médiával, amikor az országos média össze-vissza halandzsázik, akkor van némi igaza. De hát a Szilas Blog Kerepessel foglalkozik, nem az országgal.

Akkor hát feladjuk? – 20. rész – nyíltság (jan. 2.)
2004-től legalább két évig Kerepesen, 3200 példányban sokszorosítva házhoz vittük a Civil Iránytűt, a Pátria Egyesület havilapját. Azt gondoltuk, hogy ezzel szolgálatot teszünk a demokrácia, a nyílt társadalom megvalósulása és Kerepes nagyközség felemelkedése ügyének. Addig a  kerepesi emberek a helyi eseményekről – más időszaki újság nem lévén – csak az önkormányzat lapjából tájékozódhattak. Az ilyen lapok mindenhol a település vezetősége befolyása alatt vannak, így csak a sikerekről tájékoztatnak, vagy ha említenek is kudarcokat, azt más számlájára írják. Propaganda újság, mindenki annak veszi. Ráadásul a Kádár-korszakban kialakult az a képzet, hogy az újságot „felül” írják, azaz központi véleményt tartalmaz, azzal vitatkozni nem lehet.
 
No, szóval igyekeztünk demokratikus hangnemű, szinte tárgyilagos újságot írni. Voltak olvasók, akiknek ez tetszett, és gratuláltak hozzá, de sajnos két év alatt sem vált közismertté ez a havilap. Akkor ezt kudarcként éltem meg, hozzátéve, hogy egyik oka lehet, hogy nekünk – az önkormányzattal ellentétben – nincs pénzünk szép-színes újságot kiadni, és az emberek csak ilyeneket vesznek komolyan. Pedig nem ez a baj…

A baj abból a tévedéstől ered, hogy a tárgyilagos („mérsékelt”) információközlés nem elég figyelemfelkeltő, és nem tud kilépni a szürkeségből. Aztán az is kiderült, hogy az emberekre nem lehet úgy hatást gyakorolni, hogy egy újságban értelmesen elemezve megírjuk nekik mindazt, amit környezeti valóságnak tartunk. Hogy megpróbálunk jogszabály követők és pártatlanok lenni, még ha nehezünkre is esik is, elismerve mindkét vagy több ellenérdekű fél igazságának a lehetőségét, nem ítélkezve felettük. Ez legfeljebb csak az egyetemi tanár szintű, gondolkodó emberekre van hatással, akik képesek más véleményét elolvasni, meghallgatni, és nem okoz bennük mély döbbenetet, hogy másnak is lehet némi igaza. 
 
Igazmondó, független, sokszínű önkormányzati újságot nem tudnék mondani, az országban ilyen talán nincs is. Egy települési lakóközösségnek különben sem lehet közös újságot írni, mert nem homogén massza, hanem a területre gyűlt különböző társadalmi rétegek sokaságából áll össze. Mindegyik csoport más hangvételű, világnézetű újságot olvasna szívesen.

No, igen, de ha így van, akkor miért ne lehetne például Kerepes lakossága egyetlen érdekcsoport, melynek közös érdeke a település megismerése, az "otthon vagyok" érzés kialakítása. A válasz: mert csak addig jutottak el a szociális fejlődésben, hogy a lakóingatlan az, ami igazán az övék, azon kívül közszolgáltatási terület van, melynek használatára befizettek. Vagyis a kerítésükön túli területért nem felelősek, egyszerűen igénybe veszik, és kész. Szabadidőt, ami nincs, mondják, erre nem áldoznak.

Csak hát az önkormányzásnak az a lényege, hogy a település szuverén terület, ahonnan távol tartva a máshol élők más érdekeit, belül közösen határozzák meg, hogy mit akarnak. Ehhez a választott vezetőség, a civil szervezetek és lokálpatrióta csoportok összehangolt együttműködésére van szükség. Az nem önkormányzat, ami most van az országban, miszerint a választott vezetőség az emberek feje felett azt csinál, amit csak akar. Ráadásul politikai ideológiákkal mossa az agyakat, ami különben sem a dolga. Az önkormányzat nem politikai hitközösség, hanem egy földrajzi alapon nyugvó sokaság. A sokaság figyelmét kellene a közös lakóhelyre összpontosítani. 
 
Mindig hangsúlyozom, hogy „embert” kell településvezető posztra választani, és közösséget építeni. Utóbbi úgy nem fog sikerülni, ha a vezető vagy az újságja bármilyen alapon megosztani igyekszik a lakosságot. Ez közönséges rombolás.


Akkor hát feladjuk? – 19. rész – „ius murmurandi” (dec. 30.)
Az ókori Rómában már szólásszabadság volt, azaz a „mormogás” jogát elismerték. Ezzel szemben Magyarországon 1990-ig nem volt megengedett a vezetőket bírálni, mondván, hogy ez tiszteletlenség, sőt (felség)sértés, vagy éppen a rendszer elleni agitálás, amit aztán szigorúan büntettek. „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek”, tartja a régi mondás. A közemberek, alattvalók lealázása a Jupiterek számára élvezetes lehetőség volt. De a parancsuralmi rendszerek mindegyikére jellemző volt a felülről jövő pökhendiség, az alul levőknek be kellett fogniuk szájukat. Mindezt a tekintély fenntartása védelmében. „Hogy jössz te ahhoz, hogy a szüleidet bíráld?”, kérdezték a gyerektől még a XX. században is, s talán még ma is kérdezik egyes családokban. Az ilyen rendszerekben nem alakul ki értelmes párbeszéd, és a problémákat a hierarchia által diktált erőviszonyok szerint rendezik.

A demokráciában a kritika megengedett, bár minden hatalom prüszköl ellene. Attól félnek, hogy fellázad ellenük a nép, mely alaphelyzetben birka módjára terelhető. A nép ugyanis – ha van ilyen homogén csoport egyáltalán – nagyon egyszerű eszközökkel kezelhető, és a többsége – eltérő mértékben – manipulálható. Aztán ha a manipulált tömeg lesz a hangadó, a hatalom győztesnek tekintheti magát.

No, hát ennyi bevezető után nézzük, hogy mire is jó a mormogás. Ma, a demokráciának mondott társadalmi viszonyaink mellett úgy tűnik, hogyha mindenkinek mindent szabad mondania, leírnia és terjesztenie, akkor a sok levegőben röpködő vélemény hatására a tájékozatlan ember összezavarodik. A mi társadalmunkban az emberek túlnyomó többségének egyszerűen nincs véleménye a közéletről, a „politikáról”, kivéve azokat, akiket egyik vagy másik politikai rendszer megnyomorított, vagy éppen kiemelt. Az ilyen emberek, és többnyire a leszármazottai is stabil szavazókká válnak, a politikai hovatartozás a családon belül tradícióvá válik. Ők minden körülmények között arra a szervezetre (pártra) szavaznak, ahova tartozónak érzik magukat. Annyira biztosak a dolgukban, hogy csak az a fajta vélemény érdekli őket, mely egyezik az övéikkel. Tehát egy más csoportból érkező mormogás nem érdekli őket, azt különben is hazugságnak tartják, és elkerülik.

Mindebből az tűnik ki, hogy a szabad véleménynyilvánítás hatása – miszerint a véleményeket a fogadó oldalon elemzik, és abból észszerű magyarázatokat gyártanak, majd ennek hatására a szavazók olyanokat emelnek be a hatalomba, akik arra érdemesek – nem következik be. Biztosan van hatása a társadalomra a vélemény szabad terjesztésének, de nem akkora, mint azt a politológusok gondolták. Az emberek ma Magyarországon nem racionális összefüggések alapján, hanem érzelmi alapon, illetve identitás szerint választanak. A politikusok pedig az érzelmek felkorbácsolásával, azon belül leginkább gyűlöletkeltéssel operálnak.

Ma már úgy tűnik, hogy a magyar társadalomra nemigen hat a mormogás, a sok kritika, és a hatalom egy idő után megszokja, hogy állandóan bírálják, de akár azt is, hogy ordenáré módon szidalmazzák.

Kerepesen az érzelmek mellett a közömbösség is jelentős tényező. A lakosság jó része annyira tájékozatlan a helyi ügyekben, hogy még érzelmileg sem igen lehet befolyásolni. Viszont a régi falusi reflexek, a többiekhez való alkalmazkodási szokás azt eredményezi, hogy központi vélemény alakul ki, ami akár többséget is eredményezhet. Szavazni leginkább az idősek mennek el, ők ezt kötelességszerűen teszik, és hajlamosak a fő sodrásirányban haladva a falu szája szerint voksolni. Ezt szokták meg életük során, ekkor érzik úgy, hogy tesznek a közösségért. A falu mindig zárt közösség volt, abból kilógni egyéni véleményekkel, a szokások megváltoztatásával nem volt tanácsos.
 
Tehát lehetséges, hogy a szólásszabadság, bármennyire is jól hangzik ez a szó, nem tudja jelentősen befolyásolni a demokrácia irányulását. Az emberek ismerik a politikusok bűneit, de nem erkölcsi, hanem szimpátia vagy világnézeti hovatartozás alapján állnak hozzájuk.  Az övéiknek mindent megbocsátanak, az ellenségnek titulált másikaknak meg a legkisebb hibáit is felnagyítják. A kibeszélés ezen ritkán segít...


Akkor hát feladjuk? – 18. rész – Isten, haza, család (dec. 23.)
A magyarországi keresztény nemzeti konzervatív alapon működő társadalom evidenciának tartja az Istenhez, a hazához és a családhoz való kötődést, illetve ezeket, mint identitásokat jelöli ki. A tradíciók között vajon miért nem szerepel a településhez való kötődés?

Falun az idősebbek, akik ott születtek és élték le az életüket, érzelmileg kötődnek talán még a házakhoz is, de leginkább persze a hasonló őslakosokhoz. A régi falu zárt közösség volt, egymás előtt éltek, mindenki mindenkiről mindent tudott. A munka és a szórakozás is ugyanabban a helyi közegben zajlott, ebből kilógni nem illett, mert megszólták az embert, és elkerülték, ami kínos lehetett. Az emberek nem tették ki magukat a kirekesztésnek, inkább jópofit vágtak a nem tetsző dolgokhoz. Nyelték le a falusi életet, megszoksz vagy megszöksz, ezt ismerjük.

Együtt élni egy zárt közösségben csak úgy lehetett, hogy a nyílt konfliktusokat kerülték. Persze volt veszekedés, sőt verekedés is, leginkább a kocsmában a legények között, de a feledés homálya gyorsan ráborult a disznóságokra. Muszáj volt felejteni, ellenkező esetben felhalmozódott volna a gyűlölet, és azt egy falu nem engedhette meg magának, hogy a békétlenség miatt a szomszéd falvakban rossz hírüket keltsék. Tehát a falu összezárt, és ragaszkodva a szokásokhoz mindig minden maradt a régiben. Igen, újítani nem volt üdvös dolog, mert félő volt, hogy elvész a múlt, így a változatlanság lett a biztosítéka a túlélésnek.

Nyilvánvaló, hogy ma ez a konzervatív hozzáállás idővel azt eredményezi, hogy a világ, mely mindig halad valamerre – előre? –, a zárt falut maga mögött hagyja, és elérkezik az idő, amikor a lemaradás olyan mértékű, ami már-már kínos.

Kerepesen legutóbb 1995-ben következett be ez a töréspont. Ekkor vált el Kistarcsa az örökösen sivalkodó Kerepestől. Hogy jogosan vagy nem jogosan, ma még nem látni tisztán, de úgy tűnik, hogy Kerepes vezetősége Kerepestarcsa kötelékében kisebbségbe kerülvén ellenzéki szerepre kényszerült, miközben a népe a ma is meglevő közönnyel élte meg a közéletét. A többségben levő Kistarcsa elrúgta magától Kerepest. Persze Kerepes is le akart válni előzőleg, de a közömbös lakossága nem volt hajlandó erről megfelelő számban szavazni.

A szétválás látszólag dacból történő önállósodási törekvés volt, de ma már kezd kirajzolódni, hogy ezekben a változásokban az önkormányzás lehetősége is szerepet játszott. Az immár önálló Kerepes nagy reményekkel indulhatott, de nagyon gyorsan kiderült, hogy nem tud a múlt görcseitől megszabadulni. A falu őskerepesi magja minden változási törekvésnek ellenállt. Semmilyen új beruházást nem fogadtak el, pedig jött volna ide élelmiszer nagyáruház, és még mások is. Például az M31-es autópálya lehajtója ügyében semmilyen lobbizás nem történt, a vezetőség nem volt hajlandó akkora többletmunkát végezni, ami az autópálya menti ipari terület kialakításához kellett volna. Pedig hogy egy területen belüli autópálya a község felvirágoztatásához vezethet, azt máshol nagyon is tudják, de Kerepest nem érdekelte.


Miről is van itt szó? A településhez való kötődés és az önálló polgári gondolkodás szükségessége szemben áll a középkor paternalizmusával. A modern állam nem vállalja fel a településen belüli szabályozás terhét, helyette bizonyos önrendelkezést enged meg,  de nem is ad az állami kincstárba befolyó adókból annyit, amennyi szükséges lenne a település fenntartásához. Helyette megengedi, hogy önállóan vethessen ki adókat a település, azaz a település a saját viszonyaihoz mérheti a bevételét.
 
Kerepes édesded falusi álmát aludta kb. 2006-ig. 2000-ben önálló ÁRT (Általános Rendezési Terv) készült, mely már előre jelzett bizonyos beépítéseket, de szakhatóságokhoz nem kerülvén nem is léphetett hatályba. De ez nemigen zavart senkit, már korábban is lakótelepeket kezdtek építeni át nem gondolt módon. A kiváltó ok az volt, hogy 1990 után nagy mozgások indultak a budapesti ingatlan bumm következtében. A fővárosi ingatlanok ára hirtelen megnőtt, ezzel szemben Kerepesen még potom pénzért lehetett családi házhoz jutni. Anyagilag nagyon megérte Kerepesen építkezni, illetve kiköltözni.

Mindezen változások robbanásszerűnek tűnnek, hiszen megelőzően, fél évszázaddal azelőtt még nemzetiségi jellegű, zárt életet élt a falu. A XX. század első évtizedeit követően Kerepesen már nem lehetett megélni a hagyományos mezőgazdaságból, ezért eljártak Pestre dolgozni. Állítólag fél Budapestet környékbeli tótok építették, úgy értve, hogy a segédmunkát adták hozzá.
 
Kerepes nem tudta felvenni a tempót a világgal. A hagyományos mezőgazdaságot erőltették, szemben a kor kívánalmaival, például a főváros élelmiszer ellátásában kellett volna részt venni primőr termékekkel. Az 1930-as években már nyilvánvalóvá vált, hogy Kerepes sorsa a szegénység.


Akkor hát feladjuk? – 17. rész – mire jó egy egyesület (dec. 5.)
A 2000-es évek elején Magyarország más volt, mint ma. Akkor még hinni lehetett, hogy nemsokára nyugati ország leszünk, ehhez megvannak az alapok, csupán be kell indítani a polgári demokratikus államberendezkedést. Ebben a jogállamnak nevezhető formációban a civil szervezeteknek kiemelt lehetőségei voltak. Egyrészt ügyfél jogosultsággal sok mindenbe beleszólhattak, másrészt mint nonprofit vállalkozást üzemeltethettek, harmadrészt, és nem utolsó sorban indulhattak a helyhatósági választásokon. Tehát társadalmi típusú civil szervezetet létrehozni és működtetni egy településen nagyon fontos demokratikus lehetőség lehetett – volna.
 
Egyrészt tehát a civileknek a ma sokat emlegetett „fékek és ellensúlyok” jellegű szerepet játszani, másrészt az önkormányzatokkal együttműködve kiegészítő-segítő társadalmi tevékenységet kellett volna folytatniuk. Vagyis a hatalmat ellenőrizni, ugyanakkor a tevékenységét segíteni azzal, hogy az önkormányzást helyes – nép által támogatott! – társadalmi irányokba terelik. Tehát egy olyan népi kezdeményezés, melynek létrehozása és működtetése fontos tényezője lehetne az önkormányzásnak. 

No, de hát elképzelhető-e, hogy egyszerre ellenőrzik és segítik a választott önkormányzatot? Kelet-Európában nehéz kiűzni a fejekből a tekintélyelvűséget. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek, ezt tanították a szüleinknek. Az ilyen hatalom tradicionálisan nem viseli el a kritikát, és visszavág, szintén tradicionálisan.

A rendszerváltás sutba vágta a tekintélyelvet, és favorizálta a kritikai fellépést, mint a fejlődés hajtóerejét. Ez annyira nem működik nálunk, annyira nem képesek elviselni az emberek azt, hogy ha nem adnak nekik igazat, hogy az ellenvélemény kifejezetten támadásnak tűnik számukra. A mi zárt társadalmunkban a kritikák hátulról jönnek, szemből többnyire mosolyt és egyetértést kapunk, erre szocializálódtunk. Ezt a megrögzöttséget nem lehet egy új államberendezkedéssel, új alkotmánnyal megszüntetni.

Igen, még sok a púder, annyi a jóakaratról való bizonygatás, hogy az már-már a fejlődés gátja. De miért kell mindig szépeket mondani egymásnak, és ugyanakkor hátulról támadni? Talán megint jöhetnék azzal, hogy hiányzik a polgári mentalitás, amelyben több a racionális elem, mint a konzervatív megrögzöttség. Nyitni kell! A problémákat nem lehet megoldani örökös szépkedéssel, mert az lesz a vége, hogy a szőnyeg alá kerülnek a feladatok. Hát igen, bármennyire is nem szimpatikus sok embernek a kapitalizálódás, bizony az önálló vállalkozás elősegíti a gondolkozásra való törekvést, és urambocsá’ szükségessé teszi a vélemények ütköztetését a jobb eredmény elérése céljából. Vagyis ez már egy sokkal felvilágosultabb, racionálisabb világ.

Visszatérve Kerepesre, a 2000-es évek elején komoly ellenségképek rajzolódtak ki a helyhatalom képviselői és a lakosság egyes csoportjai között. Még a régi Kerepesen csak hagyján, de Szilasligeten sokan nehezen viselték el az elmaradottságot és a vezetőség tehetetlenségét.

A vezetőségre vonatkozó kritikák jellemzően erkölcsi jellegűek voltak. Csalnak, lopnak, hazudnak, állították róluk sokan. – Bezzeg mi nem csalnánk, ha oda kerülnénk –, ezt lehetett kikövetkeztetni. – Mi rendesek vagyunk, szemben a vezetőkkel, akiket el kell távolítani a helyükről. – A vezetők titkos megbeszéléseken hozzák a döntéseket, biztosan van mit takargatniuk, és így tovább...

Az újdonsült és többnyire alacsony társadalmi rétegből kikerült elöljáróknak vezetői gyakorlatuk nemigen volt. Továbbá politikai ismeretek hiányában a lakossággal való párbeszéd, a „kommunikáció” fontosságát nem ismerték fel.


Akkor hát feladjuk? – 16. rész – zavaros idők (nov. 26.)
Tehát ott álltunk egy frissen alakult civil szervezettel 2004 nyarán. Mindenképpen ütős anyaggal szerettem volna belépni az önkormányzat ajtaján. Ugyanis az önkormányzattal volt bajunk elsősorban. A „fogjuk meg egymás kezét” mézesmázos jelszóval alakoskodó testületi többség messziről alkalmatlannak tűnt egy 8-9 ezres település vezetésére. Sem üzemeltetni nem tudtak, sem fejleszteni. A testületi jegyzőkönyvek arról tanúskodtak, hogy állandóan az összetartással voltak elfoglalva, egymást izélgették, miközben egyes nagyhangú vezetők építkezni szerettek volna. A nagylöttyös akaratból úgy tűnt, érdekük fűződik hozzá.

A triumvirátus néven emlegetett csipet-csapat a haver építési vállalkozónak kínálgatta beépítésre a jobb ingatlanokat. Velük szemben állt az egyszemélyes építési osztály, aki  igyekezett keresztbe tenni az építőknek. Ez a két pólus mondvacsinált ürügyekkel akadályozta egymást. Így 
országos újságcikkek is születtek olyan címmel, hogy a lakók beköltözését akadályozza az építési osztály. Volt itt minden a telekegyesítéstől a tűzcsap engedélyezéséig, amire hivatkozni lehetett, mint időigényes dologra. Valójában ezek pitiáner hatalmi harcok voltak, bár hallottam kromofággal való autó leöntésről is. Nyilván nem fillérekről lehetett szó, bár a kerepesi szegény vezetőknek a kis pénz is pénz.

Volt aztán háziorvosi csetepaté, az orvos barátnő elhelyezési kísérletével. Még a közkedvelt háziorvosnak is nekimentek, nem számított, hogy mit mond a törvény. Állandó konfliktushelyzetben élt a nagyközség, legalábbis mi így éreztük.
 
Az alpolgármestert kiutálták, mert nem lett házőrző kutya, aztán a polgármester elment fél évi betegszabadságra, mire fel megállt az élet. Kis dolog, de jellemző: például a Béke és a Wéber Ede utca kereszteződésében levő elsőbbségadást 
kötelezővé táblát elfűrészelték, akkoriban ez helyi népi szokás volt, de nem zavart senkit, az autósok megadták az elsőbbséget. Majd átadták a „nyugdíjas házat”, mire kihívtuk a Hír TV-t, de elbújt az alpolgármester, vele nem lehetett interjút készíteni, és így tovább. Szóval építés és gazdátlanság, e két dologgal jellemezhető a Bók-korszak. No meg azzal, hogy kiadtak építési engedélyeket lakóházakra, de nem voltak megfelelő utak.  (Lásd a képeket!)

Az ütős belépőnek szánt Pátria-féle „civil koncepció” a településfejlesztésről, a süllyesztőbe került, bár nemrég mondta valaki, hogy akkor tanácskoztak róla. Hogy mi volt a vélemény, arról nem hallani. Tény, hogy az önkormányzat koncepciója merőben más volt, egy kicsit műanyagnak éreztem, olyannak, amit össze szoktak ollózni koncepciót gyártó építész tervező cégek. Rutinból gyártják a koncepciót, témasablonokból összeállítva. A Pátria-féle tulajdonképpen félamatőr vitaanyag volt, tele realitásokkal, de hát akkor még nem tudtam, hogy Kerepesen nincs hagyománya annak, hogy vitát akarnának nyitni olyan dolgokról, ami a vezetőség kritikájához vezethet. Valamint, hogy a településfejlesztés az urak dolga, a parasztnak ugyan mi köze lenne hozzá?
 

Akkor hát feladjuk? – 15. rész – kispolgári múlt (nov. 17.)
Negyvenhétéves koromban költöztünk Kerepesre, előtte Budán, Szegeden, Pécsett, Kecskeméten, Békéscsabán, majd Budapesten (Angyalföldön és Sashalmon) laktam. Kerepes-Szilasligeten tizenkilenc éve élek családommal, de ma úgy néz ki, megyünk innen tovább, és a földi pályafutásomat nem itt fogom befejezni. A költözéseket mindig valamilyen kényszerhelyzet hozta. Egyik helyen születtem, másik helyen töltöttem a gyermekkoromat, a harmadikon tanultam, a negyedeken dolgoztam, az ötödiken katona voltam, családot alapítottam, és így tovább vitt a sors Szilasligetre. A rendszerváltás váltotta ki belőlem a közéleti aktivitást, előtte igyekeztem nem politizálni. Még valamikor a 70-es években határoztam el, hogy semmilyen pártba nem fogok belépni. Különben is inkább a műszaki dolgok érdekeltek, azok igazságtartalmával meg voltam elégedve, az emberi társadalom mindig is elfogadhatatlanul gyarló volt számomra.
 
Abban a kispolgári-értelmiségi miliőben, amiben nevelkedtem, az erkölcs és a tisztesség volt a legfontosabb. A család római katolikus, de templomba nem járt, és gyaníthatóan a papokat nem szerette. Egy apai visszaemlékezés például arról szólt, hogy volt Fóton egy plébános, akinek pápai gyűrűjét csókkal illett megtisztelni. Nos, ez a pap úgy tartotta a kezét, hogy ne csak az ujján levő gyűrűt, hanem kezét is érje a csók. Nagyon utálták sokan emiatt.

Valószínűleg a hatalommal szembeni ellenérzéseimet otthonról hozhattam. Nem arra oktattak, hogy a hatalmasokat el kell fogadni, mert nem tehetünk mást, hanem arra, hogy ezeket az undorító embereket el kell kerülni. Otthon semmi forradalmiság nem volt, társadalommal nem foglalkoztunk, inkább csak művészettel. Például – s ehhez hasonlókat tartok kifejezetten polgáriasnak – már hat éves koromban kaptam egy üres fényképalbumot, később egy fényképezőgépet. Majd hegedülni tanultam, később zongorázni. A komolyzene és a Kodály-módszer volt a két meghatározó elem általános iskolás koromban.

Az apám azt mondta, hogy legyek zenész, már csak azért is, mert szerinte napi nyolc órát ülni egy irodai íróasztal mellett borzasztóan idegesítő. Inkább üljek be egy zenekarba, ha esetleg nem felelnék meg szólistának. Ezt én akkor viccnek gondoltam, de ha követem a tanácsát, talán ma jobban érezném magamat e világban. Valamiféle szakma elsajátítása abban a miliőben szóba nem jöhetett, rangon alulinak tűnt egy értelmiségi számára. Az érettségi után a diploma megszerzése volt az elvárt szint. Ezzel nem volt probléma, mert mindig is mérnök akartam lenni.


Akkor hát feladjuk? – 14. rész – a fogadtatás (nov. 8.)
2004. nyarán jogerősen beindult a Pátria Civil Közhasznú Egyesület Kerepesen. (Azért kellett a „civil” szót is belevenni a névbe, mert Pátria néven már létezett több egyesület.) A megalakulásról levélben értesítettem Bók Károly polgármestert, aki nem reagált. De a képviselők se nagyon tudták, mit csinál egy ilyen „civil lokálpatrióta” társaság, sőt volt olyan képviselő, aki általam feltett közéleti kérdésekre visszakérdezett: „mi köze hozzá?”. Szóval, hogy egy civil szervezetnek mi köze az egész települést érintő fontos problémákhoz, miért akar ezzel foglalkozni? Ezt kérdezte egy népképviselő a rendszerváltás után 13-14 évvel… Ma már tudom, hogy a vezetőkkel (polgármester, képviselők) el kellett volna beszélgetni, például meghívni őket, és alapelvekről tárgyalni.

Gondoltam én erre, de a többiek felháborodtak minden közeledési kísérleten: ők ugyan nem ülnek le egy asztalhoz bizonyos vezetőkkel, mondták. Mert azok majd úgyis kidumálják a dolgokat, mellébeszélnek, jobb ezeket távozásra bírni, és akkor majd jó lesz minden Kerepesen.

Utólag úgy gondolom, hogy a rendszerváltás alapjairól – az új politikai szabályokról – kellett volna elbeszélgetni a kerepesi elöljárókkal. Szép nyugodtan, szenvtelenül, hogy érezzék, nem vagyunk senkiházi fröcsögők, akikből Kerepesen vannak egy páran, olyanok, akikről Karinthy azt írta: „vitte a nagylöttyös indulat”.

Persze  indulat volt bőven a Pátria gyűlésein. Talán lehetett volna önmérsékletre inteni a tagokat, de úgy láttam, szükségük van a dühöngésre: ha nem lett volna megengedett panaszkodni-szidalmazni, akkor tán el sem jöttek volna. Itt meg, a Ferenc-József Vendéglő tetőterében – hetente többször is – kiereszthették a gőzt.

Persze megkaptuk a megalakulásunkra a választ, ugyanis – mit tesz Isten! – a helyi lapba „olvasói levél” (hej, azok a szép komenista idők!) érkezett. Egy ismert idős asszony szerint – kinek dicséretére legyen mondva, névvel vállalta, hogy lepocskondiázza a Pátria vezetőit – hatalomból kimaradt, tehetségtelen és alkalmatlan embereknek nyilvánított bennünket. Ez nagy hülyeség volt, hiszen választáson egyikünk sem indult, illetve volt egy képviselő tagunk is, de azt a néni nem tudhatta. A tehetségről meg annyit, hogy ha megnézte volna a testületet, hát abba még olyan ember is bekerült, aki nemcsak a közigazgatással, hanem még a fogalmazással is hadilábon állt. Ennyit az alkalmasságról és a tehetségről…

De az igazi baj nem az önkormányzat felől érkezett. A lakosság reagálása, eltekintve néhány gratuláló levéltől, közönyös volt. Amikor újságunkban megköszöntük a népszavazáson való részvételt, valaki azt írta, hogy „nem magukra szavaztunk, hanem a liget beépítése ellen”. Hát, igen, tudomásul kellett venni, hogy egy civil szervezet megjelenése nem feltétlenül vált ki általános tetszést a lakosság köreiben.


Akkor hát feladjuk? – 13. rész – célok és céltalanság (okt. 30.)
Mégis mit akart ez a Pátria Egyesület 2004-ben? Ha jól emlékszem, megfogalmaztuk a célokat: foglalkozni Kerepes közéletével, elemezni a történteket, a múltat kutatni, településfejlesztési irányt mutatni stb. Valamint felvilágosítani a falu népét arról, hogy mi történik éppen, mert a „hivatalos” újság kizárólag az önkormányzatot volt hivatott dicsérgetni. Gondoltuk, a nép elég okos ahhoz, hogy ha elolvas egy lokálpatrióta civil újságot, akkor a helyes értékrendre áll be. Az újságot „Civil Iránytű” néven jegyeztettem be 2004-ben, és pár évig még kiadtuk, bár én 2006-ban kiszálltam belőle.

Tehát úgy képzeltük el, hogy a Pátria egy helyi hangadó társadalmi csoport, mely felvilágosítja a lakosságot. Hatalomra kerüléssel nem foglalkoztunk, bár néhányan megjegyezték, hogy a következő választáson indulni kellene. Nekem az volt a véleményem, hogy akkor tudunk hitelesek maradni, ha senki nem akar polgármester vagy képviselő lenni, vagy ha akar is, az az ő magánügye, szervezkedjen a saját kontójára. Az Egyesület meg maradjon meg civilnek.

Csakhogy ez nem egy város, ahol vannak egyetemisták, értelmiségiek, akik elvek mentén szervezkednek, és az az értékrend motiválja őket, amit a képzettségük révén a világról tanultak. Például, hogy elég a demokráciára való törekvés, a környezet- és településvédelem és más hasonló társadalmat védő gondolat, és máris elindulhat a szervezet. Itt alapvető probléma volt, hogy ki kellett találni, hogy mi késztetheti cselekvésre a tagokat, mi legyen a motiváció.

Nagyon gyorsan kiderült, hogy nem valamiért (pl. nemes célért), hanem valakik ellen lehet csak mozgósítani. Volt olyan hét, amikor négyszer is összegyűltünk, és oda lyukadtunk, hogy minden rosszért, ami Kerepesen történik, egy-két nevezett vezető ember a felelős, és őket kell eltávolítani. Akikről persze megállapítottuk, hogy nem értenek a feladatukhoz, erkölcsileg selejtesek, gonoszok és haszonlesők. Pár hónap alatt bekövetkezett az, hogy gyűlöletklubbá alakultunk, ami ellen kézzel-lábbal kapálództam, mert ezért kár egyesületet alapítani, és csak az időt múlatjuk az egymásnak való panaszkodással.
 
Persze időközben kiadásra került a Civil Iránytű, amiben megjelentek az önkormányzat cselvetéseit leleplező cikkek, és próbáltuk helyre tenni a fejlesztés irányait. Megírtuk civil településfejlesztési koncepciónkat, melyet beterjesztettünk az önkormányzatnak. (Állítólag foglalkoztak is vele, bár semmilyen visszajelzést nem kaptunk.)


Akkor hát feladjuk?  – 12. rész – a "szilasi nagyrét" (okt. 28.)
Egy kis kitérővel beszéljünk a szilasligeti rétről! Már csak azért is, mert mára nyilvánvalóvá lett, hogy a rét a helyi politika küzdőterévé vált. Sokan imádják persze a település közepén érintetlenül maradt természeti rész látványát, csak hát, ha tényleg olyan sok természetvédő lenne Kerepesen, akkor ugyanilyen védelmet kellett volna kapnia a Szilas-patak Forrásvölgye mind a kerepesi, mind a szilasligeti ágának. De nem kapott, pedig pár éve a szilasligeti természetvédelmi területet kiszemelték beépítésre, „csónakázótó” fedőnévvel. Az ellen senkinek sem akart népszavazást kezdeményezni, pedig már a vízjogi engedély is megvolt, ami lehetővé tette volna a fairtást. (Hálistennek rájöttek, hogy ez senkinek sem üzlet.)

A szilasi rét esetében viszont 2004-ben és 2018-ban is eszébe jutott egy-egy politikai csoportosulásnak, hogy fellépjen az önkormányzat (beépítési szándéka) ellen. Tulajdonképpen mindkét akció sikeresnek bizonyult, olyan értelemben, hogy megálljt parancsolt a meggondolatlan városfejlesztésnek.

Sajnos szkeptikus vagyok mindkét terület további érintetlenségét illetően. Ahhoz nagyon művelt társadalomnak kellene lenni, hogy belássuk, hogy egy-egy természeti tájrész megmaradása fontos egy településen. Még ha városnak is nevezik. Kerepesen ráadásul pont az értékrenddel van probléma.


Akkor hát feladjuk? – 11. rész – indul a Pátria Egyesület (okt. 26.)
A 2004. évi helyi népszavazás lebonyolítása Labancz József kezdeményezését követően a frissen alakult Pátria Egyesület kezelésébe került.

Mindenki tudta, hogy egy sikeres népszavazás nagy lökést adhat egy induló civil szervezetnek, ugyanakkor arra is fel kellett készülni, hogy mi lesz akkor, ha nem lesz sikeres. Ha netán a lakosság mégis csak a szilasi réten szeretné látni a polgármesteri hivatalt és egy új lakótelepet… Persze az akkori néphangulatban azért ez nem volt várható, hiszen a korábbi évek építkezései ellenérzéseket váltottak ki.
 
Az történt, ami borítékolható volt, miszerint 50 %-nál kevesebb választópolgár ment el szavazni, így hiába volt a 90 % feletti elutasítása a beépítésnek, a népszavazás érvénytelen lett. Vagyis nem kötelezte semmire a Bók-önkormányzatot. Mégis hatással volt a képviselő-testületre, mert a ciklus végéig nem mertek lépni az ügyben.
 
Sajnos az Egyesület sok tagját letörte az eredmény, kudarcként élték meg a népszavazás eredménytelenségét, és rögtön azzal kellett indítani, hogy felrázzam a társaságot.

Nagyon nehéz indulás volt. Ráadásul akkor még nem tudtam, hogy a helyi választásokon való indulást programba kellett volna iktatni. "Csak úgy" helyi politizálni Kerepesen, ennek nincs hagyománya. Közügyekbe beleszólni ugyan a kádári időkban már lehetett, de véleményezni nem. A civil sajtó már polgári demokratikus vívmány.


Akkor hát feladjuk? – 10. rész – első évek az ezredforduló után (okt. 9.)
2001-ben lemondott Tóth Lajos polgármester, mert nagy hangú helyi emberek addig piszkálták, hogy elege lett a vezetésből. Helyébe Bók Károlyt választották, később egy évvel, a 2002. évi rendes választásokon 4 évre kapott lehetőséget. Sajnos már az első évben körvonalazódott, hogy egy „fogjuk meg egymás kezét” jelszóval összeállt képviselő csapat magához ragadta a döntéshozatalt. Bók és az őt favorizáló pár ember rövid úton igyekezett intézni a falu sorsát. A testületi üléseken az előterjesztéseket elemző, gondolkodó képviselőket (Erhardt Csaba, Rózsás Erika, Palotai László) rendre elhallgattatták, és igyekeztek korlátozni a hozzászólásaikat. A testületi ülések jegyzőkönyvei tanúsága szerint az ülések szellemi szintje alacsony volt, rendre elbeszéltek egymás mellett, és gyakran összefüggéstelen „párbeszéd” után gyorsan döntésre vitték a dolgokat.

A nevezett három képviselő sokszor feldúltan érkezett az ülések után a Ferenc-József Söröző padlásterébe, a Labancz József által civil gyűlésekre biztosított terembe, hogy a civileknek beszámoljon a történtekről. Ez a három képviselő hitelesnek tűnt, mert tanult emberekről van szó, akik a rendszerváltás utáni kor szellemének megfelelően hittek a polgári értékrendben, például a demokrácia, a nyilvánosság, a nyitottság szükségességében, valamint a problémák racionális megoldásában.

A hangulat akkor kezdett el fokozódni, amikor híre ment, hogy a szilasligeti rétet is be akarja építeni a vezetőség. Akkor már épült a „nyugdíjas ház”, de még nem tudta senki, mi is lesz belőle. A hevület már-már forradalmivá lett a szilasi hangadók körében, amikor híre kelt, hogy majd' ezer embert akarnak letelepíteni a rétre. Az előkészületekről felemás hírek érkeztek, mert a polgármester szerint a vállalkozó üzleti okokra hivatkozva titoktartást kért. Persze kitudódott a terv, mire fel gyorsan lakossági fórumot tartott az önkormányzat, ahol a magyarázkodást megelőzve Labancz József bejelentette, hogy népszavazást kezdeményez. (2004. február)

Mindeközben a Teleház helyiségében élénk szervezkedés kezdődött egy lokálpatrióta egyesület megalakítása céljából. A belépők száma, ha jól emlékszem, 38 volt. Ez már egy jelentős csapat, lehetett gondolni. Sok kezdeményezés származott tőlem, ezért megválasztottak a Pátria Egyesület elnökének. (2004. április)


Akkor hát feladjuk? – 9. rész – mit is kellene feladni? (szept. 26.)
Mit is kellene feladni? Hitünket a fejlődésben, a polgári demokrácia bekövetkezésében. Mert az ún. rendszerváltás azt jelentette, hogy Magyarország a nyugati fejlődési folyamat irányában haladhat tovább. Alternatíva nem mutatkozott, bár többen jöttek a „harmadik út” elképzelésével, illetve az Orbán-féle „illiberalizmus” tulajdonképpen ugyanez, csak elmaszkírozva.

Az az érzésem, hogy Kerepesen a 2000-es évek első évtizedében megindult a polgári demokratizálási folyamat. Elsősorban a Pestről kiköltözők hatására egymás után alakultak Szilasligeten a civil szervezetek, a Szilasligetért, a Teleház, a Pátria, majd a Szilas Tér, melyek „alulról szerveződtek”, vagyis nem volt hatalmi ráhatás. (A Két Faluért és utódja az Összefogás Kerepesért Egyesületek nem népi kezdeményezések, hanem Franka Tibor választási szervezetei.)
 
Nem szabad megfelejtkezni a 90-es években alakult Összefogás Környezetünk Védelméért Egyesületről sem, amit Hunyadi Pali bácsi vezetett, amíg ki nem vették a kezéből, és el nem lehetetlenítették. De voltak más csoportosulások is, ha nem is bejegyezve, de működtek. Azonban a 90-es évek még nem is annyira a polgárosodás, hanem inkább a Kistarcsáról való leválás jegyében teltek, és ez irányban alakult ki valamiféle közakarat. De a leválás gondolata Szilasligeten tovább fokozódott, mert a szilasiaknak az volt a véleményük, hogy a régi Kerepes lakossága a fejlődés gátja, mert minden változtatási kísérletnek akadályai. Többen a hangadók közül Szilasliget önállóságában látták a jövőt.

Ilyen körülmények közepette került sor a Pátria Egyesület megalakítására 2004. tavaszán.


Akkor hát feladjuk? – 8. rész – értelmiség (szept. 11.)
A magyarországi értelmiségiek körének meghatározása nehéz feladat. Már csak azért is, mert ez a fogalom egyrészt többféleképpen értelmezett, másrészt a XX. század során átalakult. Értelmiségi: véleményem szerint felsőfokú iskolai végzettségű és folyamatosan gondolkodó, elemző, a világra nyitott emberekről van szó, akiket a lét hétköznapi gondjain túl elvek is érdekelnek, és akiket kialakult nézeteik legalább annyira irányítanak, mint a biológiai-egzisztenciális szükségletek.

Van olyan meghatározás is, amely azt állítja, hogy igazán értelmiségi csak egy harmadgenerációs diplomás lehet, azaz, akinek már a nagyapja és az apja is az volt. Tehát ahol a diploma megszerzése a családi értékrendben fontos. Csakhogy ma már a diplomának nincs olyan nagy jelentősége, mint a XX. században, mert önmagában nem ad társadalmi rangot. Ráadásul a felsőfokról kijönnek olyan emberek, akik nagyon is praktikusan gondolkoznak az életről, ami – szerintem – deklasszálódást jelent. A szakbarbárságról ne is beszéljünk, azaz, hogy valaki csak a tanult szakmához ért, de az élet más területei nem érdeklik. Márpedig egy értelmiségi széles érdeklődésű kell, hogy legyen, különben hogyan alkothatna véleményt a világról? Tehát attól, hogy van valakinek diplomája, ma már nem jelenti azt, hogy széles látókörű, gondolkodó ember. Fontos viszont, hogy otthonról mit hoz.
 
Kerepesen, ha a statisztikákat megnézzük, azt látjuk, hogy iskolai végzettségben nem sok eltérés van más falvakhoz képest. Mégis a helyi közéletben a felsőfokú végzettségűek (21 %) közül nagyon kevesen vesznek részt. A hatalmi ambíciókkal rendelkező emberek jellemzően érettségizett szakmunkások, jobb esetben van még valami posztgraduális képzettségük, jobbára tanfolyam jellegűek. Ennél még rosszabb, hogy a másodgenerációs diplomások is kevesen vannak, többnyire paraszti családból származnak, vezetői tapasztalatot otthonról nem hoztak. Olyan emberek kerülnek hatalomra, akiket évszázados nyomorúságból származó frusztráció és revansizmus motivál. Ezt én Döbrögi-jelenségnek nevezem. Manapság a Lúdas Matyi típusú emberek felnőtt korukban nem lúdtenyésztők akarnak lenni, hanem Döbrögi urasággá szeretnének válni, és uralkodni. Az elnyomásért, amit őseik kaptak, cserébe elnyomást adnak, és ezt igazságosnak érzik. Hát egy értelmiségire ez nem jellemző, mert otthon felkészítik arra, hogy embereket vezetni csak pedagógiai érzékkel lehet. Verésért verést adni ostoba dolog. Márpedig Kerepesen ma ez van a közéletben.

Kerepesen nemigen találkozni értelmiségiekkel, így nem kell csodálkozni, hogy nincs meg az értékfelismerő képesség és azt megőrző tevékenység. Egyetlen értékkel törődnek, ez pedig a vallás, ami a templomok állapotának fenntartásában nyilvánul meg. Más területtel egyszerűen nem foglalkoznak. A négyszáz éves tiszttartói házat hagyják összeomolni, a temetőben levő Nepomuki Szent János szobrot dilettáns módon restaurálták, az örömmel ideköltöző fafaragó házaspárt mellőzték és elkedvetlenítették, hasonlóan a szilasligeti festő emlékét, akinek a fali szekkóját a faluházról eltüntették, a természetvédelmi területet le akarták dózerolni, hogy horgászni lehessen. Ezek nem véletlen dolgok, egyszerűen olyan vezetők kerülnek hatalomra, akik szellemi értékrendszerében az említettek nem játszanak szerepet. Persze a lakosságnak sem kell fafaragó, festő, zenész, természetvédő, a beköltöző operaénekes is kardigánban énekel népszerű slágereket, azt legalább értik. Néha a templomban értékes komolyzenei koncertet adnak, erre oda kellene figyelni, megszokásból el is mennek az öregek, de nem több. Marad a hamisan játszó, és primitíven doboló zenekar, erre lehet mulatni, elvégre másra nem kell nekik a zene.

A gond az, hogy ma már ezt sokan észreveszik, de nem szól senki, mert Kerepesen nem szokás szólni a múltból itt maradt csontvázak miatt. Akinek nem tetszik, elmegy Pestre szórakozni.


Akkor hát feladjuk? – 7. rész – tótok (szept. 3.)
Népszámlálási adatok szerint Kerepesen 1880-tól 1920-ig tótok alkották a lakosság közel 80 %-át. Valószínű, hogy az 1800-as években kerültek többségbe, és az is feltételezhető – szerintem –, hogy a trianoni békekötés (1920) utáni magyarítás vetett véget a tót korszaknak. Pontosabban nem lett vége, mert még az 1950-es években is beszéltek Kerepesen tótul, de valószínű, hogy a lakosságcsere miatti félelmükben vagy hazafias elvárások okán egyre többen vallották magyarnak magukat. Azt írják, ráadásul szlovák forrásból származik, hogy a tótok közül az értelmiség – országos viszonylatban értve – akart a leginkább magyarrá lenni, de ahogy a kerepesi iskolázottságot nézem, tót értelmiségről Kerepesen nemigen beszélhetünk. Itt leginkább földművelésből próbáltak megélni, de nem sok sikerrel.

Sokan Pestre jártak be dolgozni, de a szegénységre jellemző, hogy Pesten sem kerestek annyit, ami a „villamos” (így hívták akkoriban a HÉV-et) bérletre elég lett volna. Így aztán nyomorúságos szállásokon húzták meg magukat, és csak akkor jöttek haza, ha a földművelés megkövetelte. Más forrásban olvasom, hogy „fél Budapestet a tótok építették”. No, nem építőmérnökként vagy kőművesként, hanem leginkább segédmunkásként.
 
Egy 1931-ben írt újságcikk szerint az akkor már aggastyán Wéber Ede Horthy kormányzóhoz akart fordulni, hogy szabadítsák fel a földesúri birtokok egy részét, hogy a nyomort csökkenteni lehessen Kerepesen. Mezítlábas asszony fotója is előkerült a háború előtti évekből, ahogy egy kút alatt fürdeti a kicsinyét.
 
A ma élő idősek emlékezete kb. a II. világháborúig nyúlik vissza. Meglepő, hogy a 30-as évek előtti időkről mennyire nem hallottak semmit a szüleiktől, nagyszüleiktől. „Forró Marika néni” is csak az 1932-től kezdődő időkre emlékezett, ekkor fejezte be az iskolát.

A tót hagyományok időnként felelevenítésre kerülnek Kerepesen, köszönhetően annak a pár idős asszonynak, aki fontosnak tartja, hogy foglalkozzon az őseivel. Ha a tótokról kérdezzük őket, azzal jellemzik a nemzetiségüket, hogy zárt közösséget alkottak, és nem szerették, ha az idegenek beleavatkoznak a dolgukba. Befogadási feltételük az volt, hogy el kell fogadni a szokásaikat. Így lehetett, hogy a német ajkúak is eltótosodtak, talán kénytelen-kelletlen.

A tótok hűséges nép, írják róluk, az elöljárót respektálják, nem lázadoznak, és erősen vallásosak. Hát, ha megnézzük a Templom utca környékét, talán rá lehet húzni erre a kaptafára némi következtetést, de túl olcsó dolog lenne, ha azt állítanánk, hogy Kerepes lassú haladásának ez a fajta konzervatívizmus az oka. Már csak azért sem, mert az utóbbi évtizedekben Szilasliget lakosság száma is szépen gyarapodott. Ide pedig az ország több részéről, vidékről és Budapestről is sokan költöztek, akik nem tótok. Tehát heterogén lakosságról van szó, ami Kerepest és Szilasligetet összetéve igaz. A közös bennük az, hogy egyformán hiányzik belőlük a lakóhelyének sorsát figyelemmel követő, aktív társadalmi életet élő – polgár.


Akkor hát feladjuk? – 6. rész – zsidók és német ajkúak (aug. 30.)
A kérdés az, hogy válhat-e falun élve polgárrá valaki. Az eddigiek szerint nemigen. Mégis olvasni, hogy léteztek falun is polgárok.

Tehetősebb helyiekről van szó, akik foglalkozásuk (vállalkozásuk) következtében egzisztenciálisan kiemelkedtek a többiek közül. Magyarországon a zsidók és a svábok polgárosodtak leginkább.

Kerepesen éltek „zsidók”, őket csak így emlegették, ebben nem csak a származás, hanem a foglalkozás is benne van. „Elmentem a zsidóhoz” ezt meg azt venni, mondták, ha kellett valami. Ugyanis k
ereskedő családok voltak, akik városi öltözetet viseltek. 

Svábokról, vagy más német ajkúakról keveset tudni, valószínűleg ők is a parasztsághoz tartoztak. A kerepesi németek a XVIII. században még különálló nemzetiséget alkottak, de sokan elvándoroltak, és aki maradt, az a XIX. században „eltótosodott”, így írja a szakirodalom, ami ezen a tájon jellemző volt. Azt jelenti, hogy a tótokkal együtt, azokkal kisebbségben élve tót szokásokat vettek fel, és még tótul is beszéltek. (Kerepesi tótul, és nem szlovákul, mert az nem ugyanaz.) Beházasodva pedig a tót közösséghez tartoztak. Tehát a sváboknak egzisztenciálisan nem sikerült kiemelkedni Kerepesen.


Akkor hát feladjuk? – 5. rész – a falu szociológiája (aug. 23.)
„Egy faluban mindenki mindent tud a másikról” – szokták mondani. Nyilván ez túlzás, de tény, hogy jobban szem előtt vannak az emberek. Szembetűnik, ha valaki nem tartja a szokásokat, másképp gondolkodik, mint a többiek. Nem kellemes érzés, ha a templomban nem áll mellé senki, ha pletykálnak róla, ha agyonhallgatják, ha nem keresik a társaságát. (Bár megjegyzem, hogy Kerepesen a „megesett lány” sem került társaságon kívülre, legfeljebb egy megkülönböztető fejkötőt kellett felvennie az esküvőn.)
 
Falun egyetlen iskola van, és ha összevész a szülő a tanárral, jobb, ha visszafogja magát, különben cipelheti a gyereket nap mint nap egy másik településre. Egy városban – ezzel szemben – legfeljebb átíratja egy másik helyi iskolába a gyereket, … és így tovább.

Mindenből egy van, nem lehet válogatni, beletörődsz vagy megszöksz. Ha gyenge az iskola színvonala, egész életen át szenveded. Ha megharagszik rád valami vezető ember, félretesznek, agyonhallgatnak vagy ellehetetlenítenek.
 
Falun tehát visszafogja magát az ember, kerüli a konfliktusokat, hallgat és bólogat a többiekkel együtt. Nem problémázgat, nem korbácsolja fel az állóvizet. Kerepesen például még ma is ott tartunk, hogy a közéleti hibák felvetését piszkálódásnak tartják, ennek írásban történő megjelenítését gyalázkodásnak, egymás hibáinak felvetését pedig sárdobálásnak. Ezek túlzó kifejezések egy polgári demokráciában, ha közéleti szereplőkről van szó, mert ennek a társadalmi berendezkedésnek az egyik ismérve a kibeszélés, azaz a párbeszéd, ami nélkül mozdulatlanná dermed a közélet.

„Ne szólj szám, nem fáj fejem…” Vélhetően egy plurális demokráciában nem okoz problémát, ha valaki felvet egy kérdést, és azt többféleképpen válaszolják meg. Ettől nem esnek egymásnak az emberek. Akkor jó dolog vitázni, ha a vita nem jár érzelmi tolulással. A vita az állítás ismertetéséből, az érvek felsorakoztatásából, és a másik fél meggyőzéséből áll. Többnyire ez utóbbi nem sikerül, de minden vitának a szellemi hozadéka az az ismeretanyag, amit a felek közölnek. Éppen ezért hasznos dolog a vita, csak hát kulturált körülmények mellett.

Akkor még a pluralitást csak említettem. Számomra ez a szó, „plurális”, Grósz Károly 1987-es beszéde hallatán vált ismertté. Jé, gondoltam, ha ezentúl többféle vélemény lehetséges, akkor eddig csak egy volt, és azon kívül mást gondolni nem volt szabad. Bizony nem! A tekintélyelvű társadalomban, mely a múltat jellemezte, mindig megmondta valaki, hogy mit hogyan kell gondolni, amit elfogadni kötelező volt. „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek!” Bizony, mi, ökrök befogtuk a szánkat, és meghunyászkodtunk.

Igen ám, de a demokrácia megélése, méghozzá a polgári – és nem a népi – leginkább vitafórum formájában történik, ugyanis szüntelenül kérdezik a véleményünket, és mi állandóan mondjuk a magunkét, mert szabad embernek gondoljuk magunkat. Na, most ezt a vitafórumot helyezzük be egy faluba, ahol számtalan megoldandó feladata van a vezetőségnek, és számtalan „okos” emberrel találja magát szemben. Az okosok eddig nem beszéltek, illetve talán a tanácsi korszakban már felvethettek problémákat, szigorúan csak a közellátással kapcsolatban, a „politizálás” viszont tabu volt.

Szóval ezek után nagyon bátor embernek kell lennie annak, aki falun szembe megy az árral. Hát lehet így polgárrá válni?


Akkor hát feladjuk? – 4. rész – a polgár (aug. 12.)
Pomogáts Béla szerint: „Az én felfogásom szerint (és ebben természetesen a kérdés évszázados társadalomtudományi és szépirodalmi megközelítésére támaszkodom, mondjuk Max Webertől Márai Sándorig), nos, szerintem azt az embert nevezhetjük polgárnak, aki valamiféle személyes autonómia birtokában él, munkálkodik és kerül kapcsolatba a társadalom és az állam intézményeivel. A polgárnak saját egyénisége van, szabadon képes dönteni sorsának nagy kérdéseiben, vannak bizonyos ismeretei közelebbi és távolabbi környezetéről, érez valamiféle vonzalmat a kulturális értékek iránt, van véleménye a közélet dolgairól, és természetesen biztos megélhetése van, aminek alapját azonban nem föltétlenül, sőt, általában nem saját vagyona képezi, inkább a szakismeret és a tudás, a munka és a szorgalom. A polgári lét nélkülözhetetlen eleme az erkölcsi tartás, ennek lehet alapja a hagyományos valláserkölcs, de lehet a civil: „polgári” erkölcs is (amelyet Petőfi korában „köztársasági erkölcsnek” neveztek), a két erkölcsi alapállás között egyébként nincs értelme konfliktust teremteni.

 A polgár ezért nincs alávetve a hatalom, a felsőbbség (a miniszter, az igazgató, a párttitkár) akaratának, és mint állampolgár, mint munkavállaló, mint helyi lakos, megőrzi emberi méltóságát és szuverenitását, nemcsak a magánélet szűkebb körében, hanem a közéletben is: mint választópolgár, mint egy ország, egy nemzet, egy helyi közösség polgára, aki felelősséget képes vállalni a társadalom működéséért, és ezért hajlandó eleget tenni kötelességeinek, ugyanakkor ismeri jogait és élni kíván velük. (Például választások idején leadja szavazatát!)”

Nosza! Keressünk Kerepesen olyan embereket, akik "valamiféle személyes autonómia" birtokában élnek, egyéniségek, szabadon képesek dönteni, ismereteik vannak a környezetükről, éreznek vonzalmat kulturális értékek iránt, van véleményük a közélet dolgairól, biztos megélhetésük van, valamint szakismeret, tudás, munka és szorgalom jellemzi őket. Továbbá - és ez fontos - képesek felelősséget vállalni a társadalom működéséért...

A probléma mindjárt az autonómia kérdésével van: lehet-e egy falusi ember önálló gondolkodású? Pontosabban: ha lehet, kinyilváníthatja-e másoktól eltérő nézeteit?


Akkor sem voltak egymással megelégedve (aug. 11.)
Képviselők az asztalnál, lakosok a székeken. Lakossági fórum a szilasligeti iskolában, 2005-ben.



Akkor hát feladjuk? – 3. rész – polgári demokrácia (aug. 10.)
A polgári demokráciával kapcsolatosan leggyakrabban azt olvasni, hogy Magyarországon nem tudott (még) kifejlődni. Hogy pontosan mit is jelent ez a szókapcsolat, sokféle értelmezés létezik. A mai jobboldal igyekszik kisajátítani magának a „polgár” szót, mondván, hogy a baloldal, a szocializmus idején szemben állt a „polgári” mentalitással, így a polgár csakis jobboldali, sőt nemzeti konzervatív ember lehet. Ez így leegyszerűsítés, és emiatt a polgárság megítélése hitvitává vált, és nem sok köze van a történelemhez.

A polgárok elsősorban egzisztenciálisan emelkedtek ki a jobbágyok és egyéb számkivetettek sűrűjéből. Egy tanult és szellemileg felszabadult - elsősorban városlakó - réteg, amely gazdaságilag biztosan áll a lábán, kevésbé függ a hatalmasoktól, urambocsá’ nem fél, és van véleménye, amit ki is nyilvánít. Nem szolga, ezen okból nincs is neki szolgai lelke. Identitása a környezetéhez igen nagy, foglalkozik is vele, akár napi tevékenységként is. Szemben a jobbágyokkal, akik az urukhoz kötődnek, tőle függenek. Persze a jobbágy is foglalkozik a lakóhelyével, de ez nem közéleti érdeklődést jelent, hanem az együttéléshez, a szokásokhoz való ragaszkodást, ami ugyan szintén társadalmi viselkedési mód, de a társadalmi helyzet véleményezésével, urambocsá’ megváltoztatásával nem foglalkozik. Az az urak dolga, mondja, és nem lázong, de ugyanakkor állandóan morgolódik alávetettsége okán.
 
Tehát szerintem egy polgár nem baloldali vagy jobboldali, mert a polgárosodás hajnalán ezen fogalmak nem léteztek. Ami viszont fontos, és ide tartozik, hogy a polgári demokrácia alapja a kapitalizmus, amit ma piacgazdaságnak hívnak, mert a marxista terminológiát nem szokás használni.

Magyarországon leginkább a kisnemesek polgárosodhattak volna, de a nyugati eszmék nem hatották át őket, inkább a nemzetállamot próbálták éltetni, de ebből sem akkor, sem ma nem lehet megélni. A gazdaságfejlesztés szükségességét nem ismerték fel. A nyugat szellemisége leginkább csak a művészetekben jelent meg Magyarországon.

De mi van ma Kerepesen? Léteznek-e kerepesi polgárok? Szóhasználatban igen, de kérdés, hogy az igazi polgári mentalitás jelen van-e? Hát erről szólnak majd e sorozat következő részei…

Hej, Kerepes, Kerepes! (júl. 30.)
Hát így néz ki ma Kerepes város egyetlen műemlék jellegű épülete.


Akkor hát feladjuk? – 2. rész – építések (júl.29.)
2003-ban kiderült, hogy a kerepesi vezetőség megkerülve a lakosságot, mellőzve bármiféle demokratikus párbeszédet, olyan fejlesztésekbe kezdett, amiről messziről látszott, hogy nem közérdekűek, inkább egyéni mozgatórugóik vannak. Miért kell Kerepesre településközpontot vagy lakótömböket építeni, amikor az utcák nagy része elhanyagolt, poros? Amikor sok helyen nincs megoldva a csapadékvíz elvezetés, amikor nincs rendes helyi közlekedés stb.

Már akkor látszott, hogy az építés a neuralgikus pontja a közéletnek. Ma is így van, és ennek nem feltétlenül a lakosság túlnyomó részt konzervatív beállítottsága az oka. Azt mondják az emberek, hogy a kárpótlási törvény folytán néhány ember indokolatlanul nagy földterülethez jutott. Ezek mezőgazdasági területek voltak, de gazdálkodni nemigen akartak rajta. Értékük sem volt jelentős. Elindult hát a föld ingatlanok átminősítési kísérlete. Külterületből belterületbe vonás, ahol kellett, utána átminősítés lakóterületté. No, ennek már volt értéke. Mindezt csak az önkormányzat révén lehetett megoldani. Csak a képviselő-testületnek van joga területrendezési terveket készíttetni és jogszabályba iktatni. A földtulajdonosok egy része talált is partnerséget, mert az akkori önkormányzat a „fejadó” bűvkörében élt, azaz úgy gondolták, minél több ember él Kerepesen, annál több pénzt kapnak az államtól. Tehát a lakásépítés preferálása egybeesett az ő fejlesztési elképzeléseikkel.

A kárpótlás során nagy területeket szerző emberekkel szemben nagy volt az irigység. Ahol lehetett, kritizálták a terveiket. Más ok is volt a szembenállásra: helyben nem volt szimpatikus a lakópark vagy a tömbház, ilyenek építésére előzőleg, a szocializmusban nem volt példa. (Kivétel talán a Vasút utcai téesz-irodaház.)
 
Aztán arról még nem is beszéltem, hogy Magyarország közepesen korrupt ország, ahol szinte beépült a közéletbe, hogy az építők hálapénzt szoktak adni. Aki munkát vagy lehetőséget kap, lead 10 vagy 20 %-ot. Mindez persze közpénzből magánzsebbe történik, ami bűntett, de az ilyesmit nem szokták a nyilvánosság előtt rendezni. Bizonyítani nem lehet, és a magyar lakosság már beletörődött abba, hogy a közélet korrupt és hazug. Kerepesen is sokan morognak emiatt, de konkrét ügyeket - bizonyítékokkal - nem tudott eddig előhozni senki.

Szóval – szerintem – Kerepesen mindhárom felsorolt ok hozza össze, hogy az emberek utálják az építést. Ezzel persze gátolják a fejlesztést is, de a kevésbé fejletlen jelen nem idegesíti annyira őket, mint a bizonytalan jövő, amiből ráadásul mások húznak hasznot.
 
Külön fejezetet érdemelne a „településközpont” a szilasi réten. Itt csak megemlítem, mert nem csak korrupciós ellenérzéseket vet fel, hanem a régi Kerepes és Szilasliget viszonyát is, ami helyi sajátosság. 2000 körül még nem lehetett elfogadtatni a kerepesiekkel, hogy Szilasligeten legyen a központ. Azóta persze változott a hozzáállás, és – szerintem – ma már csak az idős korosztály foglalkozik a „két falu” gondolatvilágával.

Akkor hát feladjuk? – 1. rész (júl. 26.)
Annyit tudtam, hogy Kerepes egy falu, ami nincs túl messze Budapesttől. Falun sose laktam, csak városokban, ezért idealizált elképzelésem volt róla. Falu, gondoltam, ahol az emberek ismerik egymást, és a kert végében, a kerítés két oldalán, ásóra támaszkodva beszélik meg a világ dolgait. Falu, ahol nem kapkodnak, mert az idő nem annyira fontos, mint a városban. Nyugalomra számítottam.

1999-ben költöztünk Szilasligetre, ahol eleinte elsősorban a távolsággal voltam elfoglalva. Messzinek tűnt a HÉV-állomás, a helyi közlekedés pedig csapnivalónak, de gondoltam, a táj és a kerti ellazulás majd kárpótol ezért. A helyi közélettel nem akartam foglalkozni, ami egy idő után nehezemre esett, mert korábbi lakhelyemen, Budapest-Sashalmon a helyi újságban és civil körökben elő-előfordultam. De hát mit okoskodjak én egy faluban? Játsszam el a városi értelmiségit, aki jellemzően diplomások között dolgozik?

De nem álltam meg, és 2001-ben valahogy kikerült egy cikk a kezemből, ami megjelent a kerepesi hivatalos újságban. Az volt a címe, hogy „Az énektanár is fontos” Vagy valami hasonló. Arról szólt, hogy örvendetes, hogy Kerepesen a materiális dolgok mellett a szellemi értékteremtést is lényegesnek tartják. (Évekkel később hallottam vissza, hogy ezt a cikket Bók Károly polgármester támogatásaként értelmezték. Szóval akaratomon kívül kampányoltam. Akkor még nem tudtam, hogy Kerepesen egyetlen fontos téma van: az, hogy ki a polgármester.)
 
Aztán egyszer kaptam egy e-mailt egy újságírótól, aki a szerkesztőtől tudta meg, hogy én, aki a Magyar Hírlap Online-ba írogattam, Szilasligeten lakom. Akkoriban költözött ki ő is, javasolta, hogy foglalkozzam az eDemokráciával. Ő közben megalapította a Szilasligeti Teleház Egyesületet, mely az országos Teleház mozgalomhoz csatlakozott. Ma már hihetetlen, de akkoriban (2002) nemigen volt a háztartásokban internetezési lehetőség, és szükség volt – főleg a falvakban – asztali számítógépes szolgáltatásra.

Az ezredforduló táján Szilasligetre kiköltözők magukkal hozhatták azokat a társadalmi elvárásokat, amelyeket volt lakókörnyezetükben, többnyire Budapesten megszoktak. A rendszerváltás után 12 évvel vagyunk, és már furcsának tűnik, hogy miközben az ország kezdte átélni a plurális véleményszabadságot, addig Kerepesen még a tekintélyelv uralkodik. Ha itt bárki is a nyilvánosság előtt kritizálni merészelte a polgármestert vagy egyéb helyi hatalmasságot, azonnal dörgedelmes választ kapott a helyi újságban. Méghozzá elég primitívet… „Mit tett le az asztalra? – kérdezték –, hogy kritizálni merészel. Majd rögtön ismertette a cikkíró, hogy akiket kritizálnak, azok bezzeg milyen felajánlásokat tettek. Például hozzájárultak a templom építéséhez vagy térkövezéshez stb.

Nem értem a logikáját – mert nincs is neki. Úgy gondolja, hogy attól, hogy valaki úgynevezett társadalmi felajánlásokat tesz, mentesül a megmérettetéstől vagy netán a „törvény” betartása alól? Mert erről szóltak a kritikák, meg arról, hogy nem méltóztatnak odatenni magukat, amikor fejleszteni kell, mert urambocsá’ nem is értenek hozzá. (folyt. köv.)

Kerepes - Google Earth 2018 (júl. 23)


Miért vált ki agresszív választ a más vélemény?  (júl. 14.)
Mészáros Judit szociálpszichológus szerint:


Kérdés: hány autonóm személyiség van Kerepesen a vezető beosztásúak között?


Zűr van Kerepesen (júl. 5.)
Tizenkét évvel Franka Tibor hatalomra kerülése után megtörtént a csoda: a négy ellenzéki képviselő kivonult a testületi ülésről, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy elégedetlenségét fejezze ki a polgármester vezetési módszereivel szemben, és ellehetetlenítse a további döntéshozatalt. Miért csoda? A Franka mindhárom ciklusában meglévő 3-4 fős ellenzék eddig – a morgáson kívül – semmilyen ellenállást nem volt képes kifejteni.

A polgármester most rájött, hogy a felbátorodott képviselők komoly veszélyt jelentenek számára, hiszen a döntéshozatalt lehetetlenné teszik. Márpedig, ha nincs döntés, leáll Kerepes fantasztikus fejlődése. Vagy tizenöt éve írogatom, mondogatom, hogy erőre csak erővel lehet válaszolni, például tüntetni kell, de erre a „tüntetés” szóra Kerepesen azonnal elpárolog mindenki (bátorsága). Sose felejtem el, amikor 2008-ban a Labanczék háza előtt szinte egyedül kellett demonstrálnom, mert a „társak” aznap mással voltak elfoglalva… 
 
Most más irányt vettek a dolgok, mivel láthatóan kezd szétesni a Franka-udvar. A két bombabiztos ember (jegyző és aljegyző) egymásnak esett, ami nem mindennapi történet. Hogy mi van mögötte, csak sejteni lehet, de talán nem is ez a szenzáció, hanem hogy hogyan bírták ki ennyi ideig egymással. Érdemes megemlíteni, hogy a vezetők közül egyedül a jegyző nem „politizált”, annál inkább az aljegyző, aki nyilvánvalóan a jobboldali pártokhoz fűződő viszonya miatt került a kerepesi Hivatalba.

Mit csinál egy ilyen helyzetben a vezér? Az emberei egymással veszekednek, az ellenzék erőt demonstrál, és jövőre választások lesznek. Hát megpróbál ura maradni a helyzetnek. Frankának ez nem új helyzet, sok helyről zavarták már el, de mindig talált újat, s nem csak helyet, új alattvalókat is. Most is ezt teszi. Be akarja vonni a helyi politikai életbe azokat az embereket, akikről azt tartja, hogy befolyásukkal meg tudják fordítani a helyzetet. Ezt úgy szokták mondani, hogy „támogatják”. Legfőbb feladat persze a testület szavazóképességének visszaállítása. Kíváncsi vagyok, hogy a „négyek” közül lesz-e olyan, aki átáll. Kerepesen elég például egy játszótér ígérete, és máris megváltozik az iszony. Iszonyból viszony lesz.

2001 óta olvasom a kerepesi hivatalos újságot. Az a szokás, ha támadják a főnököt, rögtön megjelennek a hűségnyilatkozók, akik lepocskondiázzák a szegény polgármester ellenségeit, és kijelentik, hogy csak ő képes annak a nagyszerű küldetésnek a teljesítésére, melynek következtében töretlenül haladunk előre, és előre és előre...

Unokáink valószínűleg már nem fogják látni (jún. 30.)


A képen a Szilas-patak szilasligeti ága, lápterület. A láp a természeti folyamatok miatt előbb-utóbb kiszárad, unokáink már nem biztos, hogy láthatják.


Kerepes, a retrográd falu (jún. 22.)
Barátom, egy Kapter nevű szintetikus android (azonosítási száma 19520411). Kapter megjelenésében és megnyilvánulásaiban teljesen embernek tűnik, pedig az  Xter bolygón állították elő. Vagy tizenöt éve találkoztunk Pesten, ahova leszállt az űrből a verdájával, és szerelőt keresett, de rajtam kívül mindenki elhessegette. Pontosabban: elküldték a jó fenébe, gondolván, hogy kéregető. Kinézetre nincs benne semmi szokatlan, teljesen embernek tűnik, beszélni, gondolkozni, viselkedni is tud. Sokat beszélgettem vele a világ dolgairól, miáltal teljesen átvette az énemet, legalábbis abból annyit, amennyit racionálisan értelmezni tud. A lényeg, hogy az ő viselkedési programjában az észszerűség és az erkölcs meghatározó szerepet játszik.

Nemrég Kerepesen járt, szétnézett a településen. Szerinte Kerepes szellemisége anakronisztikus. Olyan, mintha mondjuk 1938-ban lennénk.  

– Retrográd falukép, ami kibontakozott előttem. Országzászló, trianoni emlékmű, Szabó Magda ajtói, mind a huszadik század első felének szellemiségét idézik – mondja. – Az átpolitizált kulturális program konzervatív mementók sorolásából áll, jelenkori szellemi önkifejezés nem létezik. „A kommunizmus áldozatai”, „A kereszténység üldözése”, megemlékezés a GULAG-ról (emléktáblával), és így tovább. Mintha csak a politikai múlttal akarnának foglalkozni az itteni emberek, annak keserveiről megemlékezni! Más hatás nem érte őket? Ráadásul sokszor a múlt emberei szidják a múltat. Tömegpszichózis ez, vagy másról van szó?

– Nem értesz bennünket, Kapter! – mondom a fémfejűnek. – Az emberi világ nem egy racionális világ, amelyben – mint nálatok – beprogramozzák a helyes közerkölcsöt, és mindenki alapból egyenes jellem és tisztességes. Mi, emberek gyarlók vagyunk, ezt nálunk a keresztény szellemiség el is ismeri. Hibázunk, tévedünk, köpönyeget fordítunk, aztán meggyónjuk, és minden megy tovább. Fontos életelemünk a felejtés…

– Pedig irracionális dolog az erkölcsi szabályokat áthágni – mondja. Paródiává válik a közélet. Ha nem tartjátok be a szabályokat, akkor nem kellene úgy csinálni, mintha lennének.

– „Ez nem így működik”, szokták mondani. Szabályok vannak, csak nem mindenkinek kell szigorúan betartania…

– Na, jó, nálunk sem minden tökéletes. Például a múltkor az áramerősségem egy százalékkal csökkent, jelentettem, de nem vizsgálták ki. Pedig a paraméterek pontos megtartása és a megbízhatóság éltet bennünket.

– Megindultatok a lejtőn – nevetek rajta. – Minél tökéletesebb emberutánzatok lesztek, annál többet hágjátok majd át a szabályokat. De térjünk vissza Kerepesre! Mi az, ami hiányzik neked, Kapter?

– Az előre mutatás hiányzik… A fejlődésbe vetett hit, a pozitív jövőkép, hogy nemsokára jobb lesz minden, és bíztatni egymást, hogy tegyetek végre e célból valamit! Mert mindenki csak panaszkodik, de amikor lépni kellene, akkor gyorsan eltűntök.

– Közhely, hogy panaszkodó nép vagyunk – sóhajtok fel, és nézek magam elé tűnődve.

– Lusták és irigyek vagytok, az az igazság! – kiált fel egy androidtól szokatlan hévvel. – Frusztrált népség él Kerepesen, sose volt közösségi sikerben része. Nem éreztétek még a közös ünneplés mámorító ízét. 2013-ban a várossá válást se ünnepeltétek meg kellően, a pár nappal ezelőtti öt éves évforduló is elég laposra sikeredett. Furcsa ez nekem. Mintha sok lenne a megkeseredett ember, aki abban leli örömét, hogy ellendrukker lehet. Kihasználják, hogy szólásszabadság van, és állandóan szidalmazzák a vezetőséget.

– Mert azt hiszik, hogy a legfőbb vezető tehet a sikertelenségről – világosítom fel.

– Nem hiszem, ez inkább egy plebejus típusú reakció.  Bezzeg, ha ők kerülnének hatalomra, minden jóra fordulna!

– Messianisztikus elképzelésekben nincs hiány Kerepesen, … és van egy pár magát titokban Messiásnak érző ember. Van, aki szinte betege lett annak, hogy nem őt választották meg polgármesternek.

– … de mire fel ez a nagy önbizalom? – kapja fel a fejét Kapter. – Ennyire iskolázottak, ennyire felkészültek az önjelöltek?

– Egy fenét! Ha Kerepesen valaki tud egy mobil budit rendelni tűzijátékkal egy utcai rendezvényre, magát rögtön alkalmasnak gondolja a polgármesterségre. Azt hiszi, a jó szervezőképesség, az ügyeskedés elég ide. Sajnos nincs vezérnek alkalmas ember, az értelmesebbek hátra húzódnak, nem akarnak ebben a szellemi katyvaszban részt venni. Akik maradnak, ettől felduzzad az önbizalmuk, és felértékelik magukat.

– Nincs valami oktatás polgármester önjelöltek részére? – kérdezi Kapter.

– Be lehet iratkozni különféle előképzésekre, de nem vizsgálja senki a felkészültséget. A nép dönt az alkalmasságról…

– … az a nép, mely állandó agymosásnak van kitéve, és érzelmileg erősen befolyásolható? Nem jellemző, hogy tudományos alapossággal elmélyülnének a társadalom helyzetének elemzésében.

– Pedig ez lenne a politizálás alapja. Ha csak a felszínen tájékozódnak, nem tudnak jól dönteni a választáson. De a reális tájékoztatás helyett a politikusok állandóan izgatják a népet, gyűlöletet keltenek a politikai ellenfelükkel szemben. Aztán a felhergelt emberek elmennek szavazni. Az eredmény látható: Kerepes önerőből szinte semmire sem képes.

– Azon csodálkozom, hogy ti, emberek, ennyi retrográd jelenség ellenére mégis csak életben tudtok maradni. Kerepesen például működik minden szolgáltatás, az emberek csak a szétszórt szemétre panaszkodnak. Pedig ilyesmi bárhol előfordul a világon, még az USA-ban is. Csak ez itt a baj?

– Nekem ennél sokkal több bajom van. Például a kontraszelekcióval. Kerepesen nem az a lényeg, hogy mihez értesz, vagy mit mondasz, hanem hogy a fő hatalmi vonulathoz tartozol vagy ellene vagy. A kettő között lenni sem jó, el kell kötelezned magad. Ha szolgálod a hatalmat, kapsz valami alamizsnát, aztán kényelmesen tündökölhetsz, mintha lennél valaki.

– Ebben nincs semmi különös, ez a hatalomgyakorlás szokásos módja. Kiszorítani az ellenzőket – magyarázza Kapter az emberről tanultakat –, hogy könnyebb legyen kormányozni. A sok kritika árt a hatalomnak.

– Mindez egy magában nem túl biztos hatalomnál fokozottan jelentkezik. Ha a vezetőnek nincsen gyakorlata az emberek vezetésében, nem ért a közigazgatáshoz, nincsenek jelentős politikai kapcsolatai, ráadásul nem is itt lakik, nem lehet biztos a dolgában. Kialakulhat a félelem a kritikától, félelem attól, hogy a háta mögött szervezkednek ellene.

– Tele van a világ paranoiás vagy azzá váló vezető politikusokkal. Miért lenne Kerepes kivétel? – kérdi Kapter.

– Azért, mert egy önkormányzati vezető nem félhet az emberektől. Nem kerülhet ki senkit, nem diszkriminálhat, nem oszthatja meg a települést, ez egy közösségi rendszer… – mondom.

– Hm – ezen Kapter elgondolkodik. Önkormányzat, mint közösségi rendszer. Új elem a programjában.

Forrásvölgy - 2011 körül (jún. 14.)



"Kerepesi parasztasszony kislánya fürdetéséhez készül" (jún. 10.)
Beállított fénykép, vagy az életből ellesett pillanat 1939-ben? (Járai Rudolf fotós képe)


Ritka kerepesi képeslap (máj. 31.)


Bocs, nem jöttem rá időben, hogy jövőre polgármestert választunk (máj. 28.)
Amikor furcsa találkozások játszódnak, amikor olyan emberek jönnek össze hirtelen, akik korábban nem keresték egymás társaságát (netán utálták egymást), amikor furcsa írások jelennek meg, melyek mintha új összefüggések mentén körvonalazódnának, akkor gyanakodni kell Kerepesen, hogy a nem távoli jövőben polgármestert fognak választani.

Kerepesen az a legfontosabb kérdés, hogy ki ül be a rongyos vidéki „bársonyszékbe”, hogy aztán megmutassa a többieknek, különb legény, mint ők, és ő mondja meg, mikor zárjon a kocsma. Apropó, kocsma! Forró Marika néni mesélte, hogy a kerepesi kocsmában sokszor annyira izzott a hangulat, hogy ha a legények tánc közben egymáshoz értek, azonnal elkezdődött a lökdösődés, és esetleg kitört a verekedés. Néha szurkálás is volt, de hálistennek nem komoly. Bekötözték a sebeket, másnapra kijózanodtak, és ment tovább az élet. Így van ez ma is, annyi különbséggel, hogy a közélet vált egy kissé kocsmaivá. ...mert politizálnak a legények.

A mai Kerepesre az jellemző, hogy miközben „papíron” város, a valóságban a falusi múltba visszavezetett település. Múltba, de rossz értelemben, mert a múltat számon tartani, és abból tanulságokat levonni érdem, de a világ változási tendenciáiról tudomást sem venni, vagy a fejlődési irányt egyenesen károsnak tartani nagy sületlenség. Márpedig ilyeneket hallani a vezetőség nyilatkozataiban.

„Elrohan Kerepes mellett a történelem”, ezt többektől hallom. Valójában az a tét, hogy Kerepes lépést tud-e tartani a világgal, vagy egyhelyben topog, és a vezetőség a maga önámító füllentéseit szajkózza a lakosság felé.
De hát Kerepesen a közöny az úr, nem is annyira a polgármester. Ha a közönyön nem változtatunk, a helyzetünk reménytelen.

Heten Tarcsa ellen (máj. 20.)
Kerepesen már a 90-es években felforrósodott a hangulat...


Remek Maris háza (máj. 9.)


Az egyik legcsodálatosabb kép a kerepesi múltból (ápr. 29.)
Ha idegen jár Kerepesen, sehol sem látja jelét, hogy ez egy tót múltú település. Hogy mégis így van, korabeli fényképeket kell elővenni.

A képen Fogd János és családja látható kerepesi tót népviseletben. Becslésem szerint 1920 körüli a kép, amit technikailag egy kissé javítottam, hogy még pompásabb lehessen. Mert az, pompás, a fotó maga a tökély, minden tekintetben. A ruhák, a háttér, nemkülönben az arckifejezések.  



Népszavazás: a fél pohár víz esete (ápr. 24.)
Ma divatos kifejezés a félsikerre. Ha félig van a pohár, a szomjasak kevésnek tartják, a szárazak pedig elegendőnek. A papírforma bejött: senki nem gondolhatta, hogy meghaladja a részvétel az 50 %-ot, két héttel az országos választás után mintha kihalt volna a közéleti aktivitás. Még ha tudni is lehetett előre, hogy nem lesz eredményes, szükség van népszavazásra. Fontos, hogy akit megmozgat a téma, az kinyilváníthassa a véleményét. 5-7 millió forintot Kerepesnek is meg kell, hogy érjen a demokrácia, akár évente is.
 
Annak, hogy végül is a nem-ek győztek 1228/1222 arányban, nem sok jelentősége van. Ha már a számokkal játszunk: Franka Tibort 1660 választópolgár akarta polgármesternek, most 1222 állt mellé, 1228 viszont kifejezetten szembeszállt vele, mert egy orvosi rendelőt leszavazni politikai döntést jelent. Tájékozatlan ember biztos, hogy az érzelmei után megy, és kell neki a rendelő.

Csakhogy ez a népszavazás nem kifejezetten kapcsolódik az egészségügyhöz. 1228 ember közül  sokan tudhatták, hogy csak azért szólt a kérdés rendelőről, mert előtte a rét beépítésének tiltásáról szóló kérdést elutasította a HVB, mondván, hogy csak konkrét döntésről lehet szavazni, általános dolgokról nem. A rendelő a terveivel már elég konkrét állapotban volt ahhoz, hogy fel lehessen lépni ellene.

A politika rafinált dolog. Kerepesen 1228 ember nem hagyta magát megvezetni a mézes-mázos „orvosi rendelő” behívószóval, és rájött, hogy meseszerű dolog, hogy egy szegény önkormányzat az egészségügy érdekében adakozóan lép fel.

Persze nem ilyen egyszerű a helyzet, mert az egyes szavazókörzetek nemleges véleményéből arra is lehet következtetni, hogy sokaknak a rendelő helyével van a bajuk, például nem akarnak Kerepesről Szilasra átjárni orvoshoz.
Ami viszont szomorú, hogy három szilasi körzetben is az igenek győztek, és mint Szilasligeten lakó polgár, nem értem, hogy miért akarják a szilasiak likvidálni a rétet. Minden nap elmennek előtte, és gyönyörködhetnek benne. Már akinek tetszik. Sajnos sokakat hidegen hagy a látvány.
 
Pedig a 2004-es Településfejlesztési Koncepció (Pátria) felhívta a figyelmet arra, hogy illenék a látóhegyet és a völgyet tájképvédelem alá helyezni, de erre fogékonyság nem mutatkozott. Szerintem nem is tudják, hogy mi az. Talán a főépítész tudja, de az ITS már nem említi a lehetőséget. Mindenképpen be akarják építeni; úgy tűnik, ez eldöntött tény.

Szóval tervezik a rendelőt, és megépítik. Ehhez kilométeres utat építenek a réten, U alakban. Kiépítik a közműveket, miáltal az összes ingatlan értéke ugrásszerűen megnő. Az önkormányzat az ingatlanai eladásából akarja finanszírozni a rendelőt. Ha így van, akkor beindul az ingatlanbiznisz a réten. Abból pedig csak a magántőke fog profitálni, középület nem épül.

Ingatlanbiznisz, merthogy valójában ez a cél. Akik most a rendelőre szavaztak, csodálkozni fognak évek múlva, hogy mik épülnek a réten. 

Népszavazás: a helyzet változatlan 2004-hez képest (ápr. 21.)
Egy, a rétre építendő orvosi rendelőépületet szorgalmazó helyi képviselő írása szerint ma nem az a helyzet, mint a 2004. évi népszavazás idején, mert olyan otromba beépítési szándékuk, mint amit Bókék rejtett lakótelep terve jelentett, most nincs. Egyszerű orvosi rendelő lesz, semmi otrombaság, nem kell izgulni! – ilyesmit ír a képviselő, legyen igaza!

Én, aki NEM-mel fogok szavazni, bizony izgulok. Már nem hiszek a kerepesi meséknek. 2003 óta követem a kerepesi közéletet, és azóta sok csalafintaság hangzott el a hatalmon levők részéről. 2003-ban „nyugdíjasház” behívószóval adták be a József A. lakótömb-bizniszt a képviselőknek, aztán „civil házat kapunk ingyen” jelszóval akartak 352 lakást építeni a szilasi rétre. Szintén ingyen kaptuk volna a 011-es (szilasi rét még külterületen) szabályozási tervét, de ezt már nem merték megcsinálni a 2004-es népszavazás eredménye, a 92 %-os elutasítás miatt.

Franka Tibornak egyetlen jogos érve lehet, hogy az általa 2011-ben kezdeményezett belterületbe vonást és a szabályozási tervet senki nem kifogásolta akkor! Legalábbis nem emlékszem arra, hogy lett volna egyetlen ember vagy szervezet, aki felkapta volna a fejét arra, hogy csupa „településközpont vegyes” (Vt) kategóriába sorolták a rét parcelláit. (A SzilasBlog írt róla.) Simán átment a lakossági szűrőn az a lehetőség, hogy a rétet ezentúl bármikor faltól falig beépíthetik. Mindössze a 2014-es helyi választási kampányban esett róla szó, amikor is a Springer- és a Jobbik-csapat választási pontjai között szerepelt, hogy a rétet nem kellene beépíteni. A helyi közélet hallgatott. Kivétel volt Liptay Gábor, aki megpróbálta a lakásépítéseket jogszabályban korlátozni.